Tisztelt Ügyfelünk! A hadigondozással kapcsolatos kérelméhez szükséges adatlap a linkre kattintva tölthető le, vagy a jobb oldali menüben a 'Kutató- és ügyfélszolgálat / Ügyfélszolgálat' linkje alatt az oldal alján is megtalálható. További tájékoztatáshoz kattintson >>> ide <<< .
Hadigondozási jegyzőkönyv
Tisztelt Ügyfelünk! Az oldalaink működtetéséhez sütiket használunk, további részletekért kérjük, olvassa el az Adatvédelmi tájékoztatónkat
2009.
márc.
18.

Levéltártörténet, II

 

BALOGH ISTVÁN
 
SZABOLCS VÁRMEGYE ÉS LEVÉLTÁRA
1768–1786[1]
 
I.
 
A szatmári béke után két évtized alatt, egymás után alakultak meg a rendi korszak országos főhatóságai, az igazgatás és igazságszolgáltatás1848-ig fennállott központi szervei: a Királyi Helytartótanács és a Királyi Tábla (1716 és 1723).[2]
Megalakult az adó- és pénzügyi igazgatás Pozsonyban székelő országos szerve, a kamara. Annak már az előző században is működött ebben az országrészben hatáskörrel bíró területi szerve, a Kassa székhelyű Szepesi Kamarai Igazgatóság. Pontosabban körvonalazódott az állandó katonaság beszállásolását, ellátását biztosító szervezet területi illetékessége, több közigazgatási egységet (vármegyét, szabad kerületet és királyi várost) magába foglaló provinciális commissariatus intézménye is.
Az országgyűlés 1723-ban sorrendben elsőnek az igazságszolgáltatási szervezetet hozta létre. Három törvény szólott az állandó országos törvényszékek felállításáról, a fellebbviteli fórumként felállított királyi tábla szervezetéről, az eléje tartozó ügyekről.[3]
Az állandó bíráskodás területi szervezeteként megalakította a kerületi táblákat. Szabolcs vármegye, Debrecen szabad királyi város, a Hajdú kerület, Szatmár és Bihar vármegyék a Nagyváradon székelő kerületi tábla alá tartoztak.[4]
A fellebbviteli fórumok, az állandó bíróságok megszervezését követte az igazságszolgáltatás első fokú fórumainak, a vármegyei bíróságok hatáskörének szabályozása. Az 1715:28. artikulus kiegészítéseként 1729-ben pontosabban körvonalazták a vármegyei bíráskodás szervezetét és hatáskörét.
A megyebeli zálog-, gazdasági-, politikai-, büntető- és úrbéri ügyekben – mivel a megyei törvényszék állandóan nem ülésezett – első fokon az alispánok vagy szolgabírák hozhattak ítéletet. Döntésüket a megyei törvényszékhez lehetett megfellebbezni. A törvény meghatározta a szolgabírák és az alispánok előtt indított adóssági és zálogügyek miatti perekben az értékhatárt. A szolgabírák bíráskodási jogköre nem korlátozódott a saját járásuk területére.[5]
A levéltár e korszakbeli történetének alakulása szempontjából sokkal nagyobb jelentőségű a megyei igazgatást szabályozó törvények sora. Annál is inkább, mivel a tárgyalt időszak alatt – mint korábban – ez a két tevékenység nem különült el egymástól. Viszont a vármegyei autonómia működése, az ügyintézés és az igazságszolgáltatás írásbelisége mennyiségileg is növekedett, fokozatosan központi ellenőrzés alá került.
Ennek első jele, hogy a XVIII. század folyamán 1723-ban törvények körvonalazták a főispánok tevékenységét és hatáskörét. A főispánok ettől kezdve váltak a központi hatalom intézkedéseinek ellenőrévé. A folyamat azonban igen lassú volt, II. József uralomra léptéig nem is túlságosan hatásos.
„A főispánok azoknak a vármegyéknek, amelyeknek élén állanak, kormányzói (moderatores). A közigazgatási (negotium politicum), az igazságszolgáltatási (justitiae administratio) és főképpen közügyek (negotium publicum) irányítása rájuk van bízva.” Állandóan a megyében kellene lakniok. Minden három évben, szükség szerint gyakrabban is, tisztújító közgyűlést kellene tartaniuk (1–2. §).
Az alispán és egyéb választott tisztségviselők, birtokos nemesek, a vármegye egész nemessége által választva olyan személyek, akik a megyebeli nagybirtokosoknak nincsenek lekötelezve (3–4. §).[6]
A megyei igazgatás és igazságszolgáltatás legfőbb szerve a közgyűlés. Ezen kell kellő mérséklettel nyilvánosan megtárgyalni a megye minden dolgát. Határozatait írásba foglalva, jegyzőkönyvbe kell beírni. A jegyzőkönyveket az ülések bezárása után felolvasni és hitelesíteni kell (1–3. §), a határozatokat sem a fő-, sem az alispán nem változtathatja meg (4. §). A határozatok szavazással hozandók. „A szavazásnál a törvényt és a szokást figyelembe kell venni.”[7]
Hat év múlva az alispánválasztásról is törvény intézkedett. A zavarok elkerülése és költségmegtakarítás érdekében minden megyének csak egy rendes alispánja lehet, de ha szükség van rá, a megyét feljogosítják helyettes állítására és a helyettes hatáskörének szabályozására.[8]
Intézkedett a törvény az igazgatási központ, a székhely kijelöléséről, állandó vármegyeháza létrehozásáról, abban „a gyűlések tartására, az oklevelek őrzésére, levéltár, a rabok őrzésére megfelelő helyiségek építéséről”.[9]
Megyeház építésére annál inkább szükség volt, mert az igazgatás és igazságszolgáltatás révén keletkezett iratok megóvására szolgáló levéltár ügye is törvényi szabályozás alá esett.
A tisztségviselők ettől kezdve a hivatali működésük révén keletkezett iratokat év végén kötelesek lettek büntetés terhe alatt a levéltár számára jegyzék mellett átadni, a perek, tanúvallatások iratait eredetiben, az igazgatási iratokat pedig hivatali idejük lejárta után.[10]
 
 
II.
 
A fent vázolt törvények végrehajtása Szabolcs vármegyében évtizedekig váratott magára. Megvalósításuk csak az itt tárgyalt korszakban, és több évtized alatt következett be.
A XVIII. század első harmadában a közgyűlések több hatástalan határozatot hoztak az iratok megőrzésére, de ezek nem sok sikerrel jártak, 1747-ben, az ügyintézés hiányosságai megszüntetésére kiküldött királyi biztos intézkedései is e sorsra jutottak.[11]
A központi hatóság a főispánok ellenőrzési tevékenysége kiszélesítésével igyekezett az 1723-i törvényeknek érvényt szerezni. 1752-ben részletes utasítást adott a főispánok részére.[12]
Ez az utasítás levéltárunkban nincs meg, csak a több mint másfél évtized múlva, 1768-ban kiadott, Instructio super comitem című, helytartótanácsi rendelet, amely a főispánokat széles körű irányítási és ellenőrzési joggal ruházta fel a vármegye politikai, igazgatási és igazságszolgáltatási tevékenysége felett.
A rendelet tíz pontban sorolta fel a főispánok ide vonatkozó jogait és kötelességeit. A bevezetés a felvilágosodás kezdeti korszakának igazgatási és igazságszolgáltatási nézetei rövid foglalatának tekinthető.
Megismétli és nyomatékosan hangsúlyozza az 1723:56. articulusban rögzített tételt, hogy a vármegye tényleges vezetője a moderatornak nevezett főispán, akinek elsősorban az a feladata, hogy „mind politikai, mind az igazságszolgáltatási ügyekre” gondot viseljen az ország és az uralkodó javának előmozdítására (2. pont).
A bevezető rész híven tükrözi a Mária Terézia uralma alatt kialakult, mérsékelten felvilágosult államelméleti nézetet. „A királynői, anyai gondoskodás azt kívánja, hogy elsősorban a számára kedves Magyarország népe megmaradásáról és az igazság kiszolgáltatásáról minél jobb módon gondoskodjék. Ez főleg a megyék jobb belső igazgatásától függ. Ha ugyanis az egyes megyékben jó igazgatás valósul meg, mindenféle ügyintézésben jó rendet tapasztalunk.”
A törvények és a felsőbb hatóságok rendelkezései végrehajtásában eddig a sokféleség volt az általános, kívánatos lenne, hogy ezt az egyöntetűség váltsa fel. Ezért pontokba szedve adta a főispánoknak szóló utasítást.
Az utasítás első két pontja a vallásosság és az iskolai nevelés megerősítését célozza, az ide vonatkozó rendelkezések szoros ellenőrzésével. A főispánnak különös gondja legyen a vallási közömbösség, a szabadgondolkodás terjedésének meggátlására, az iskolai oktatás állapotának ellenőrzésére, jobbítására. Az e téren szerzett tapasztaltakról és tett intézkedésekről tegyen részletes jelentést (1. pont).
A 3–4.  pont a közigazgatás (közgyűlés, tisztújítás, igazgatás, ügyintézés) ellenőrzésének módját részletezi. A főispán vigyázzon arra, hogy „a Helytartó Tanács engedélye nélkül semmi, új fizetett állást, vagy fizetésemelést” a vármegye ne határozzon. A jó igazgatás alapfeltétele a rendes ügyintézés, a huzavona nélküli igazságszolgáltatás. A pereket legfeljebb két év alatt be kell fejezni (6–7. pont).
A főispán feladata legyen a felsőbb hatóságok rendelkezései maradéktalan végrehajtásának ellenőrzése. Az ezen a téren tapasztalt hanyagságot haladéktalanul szüntesse meg (10. pont).
Különös gondja legyen a katonaság ellátására, a vármegyei hatóság és katonaság viszonyának ellenőrzésére (11. pont).
Mellékletben külön rendelet részletesen szabályozza a hadiadó kivetésének és behajtásának módját. Ugyanakkor különös gondja legyen az adózó nép kímélésére.[13]
Az nem vitás – a főispáni utasításból is ez derül ki – hogy a XVIII. század közepe táján a központi kormányhatóságok rendelkezései a vármegyék igazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységének, az írásos ügyintézésnek korábban nem tapasztalt növekedését vonták maguk után.
A szaporodó aktatömeg nyilvántartása, megóvása azonban sem az országos, sem a helyi intézkedések nyomán nem sokat javult, pedig az erre irányuló igény még helyi vonatkozásban is mind jobban nőtt.
Ezt tükrözi a főispáni utasítás 6. pontja, amely szoros kötelességéve tette az eddig kiadott rendelkezések végrehajtásának szorgalmazását. „A főispánok vigyázni fognak arra, hogy minden ténylegesen szolgálatban álló vármegyei bíró és tisztségviselő az 1729:25. articulus előírása szerint a nála levő iratokat minden év végén átadja iratjegyzék mellett a megyei levéltárnak.” A hanyagok pedig a törvénycikkben megállapított büntetés alatt kényszeríttessenek erre. Ha a levéltár még rendezetlen állapotban lenne, hozattassék rendbe, az oda tartozó iratokat minél hamarabb lajstromozzák. A jegyzőkönyveket évről évre köttessék be. Ha be vannak kötve, legyen a borítójuk színes fedél.
A vármegye három hónapon belül tegyen jelentést a Helytartótanácsnak, hogy az előző 1752-ben kiadott rendelet szerint „az iratait melyik esztendőtől melyik esztendőig rendeztette és lajstromoztatta”.
Az alaprendeletet a Bécsben székelő kancellária, mint királyi akaratot irányadóként közölte a Helytartótanáccsal, az pedig 1770. szeptember 17-én tizenhárom pontban foglaltan, mandátumként – legfelsőbb rendelkezésként – adta ki és léptette életbe.[14]
Ez a rendelet az addig lényegében véve teljesen autonóm területi igazgatási és igazságszolgáltatási szervezetet a központi, állami igazgatás szerves részévé kívánta tenni. A végrehajtás ellenőrzése a főispánra hárult. Az állam érdeke mindenekelőtt való. A főispán jelentse, ha észreveszi, hogy a megyei igazgatás a megyebeli főurak iránt lekötelezettnek bizonyulna (3. pont). Ahol az úrbérrendezés már megvalósult, gondoskodjék arról, hogy a földesurak ahhoz tartsák magukat, „rendkívüli követelésekkel az adófizetőket ne nyomorítsák és semmi szín alatt ne terheljék szokatlan ajándékadás követelésével” (10. pont).
Külön gondja legyen az 1766-ban részletesen szabályozott adókezelésre, szigorúan tiltsa meg a házipénztár javára az adókivetést. Ugyanis a főhatóság tudomása szerint egyes megyékben a nyilvános cassa domestica mellett titkos kasszák is léteznek, s annak bevételét tetszés szerint használják fel (4. pont).
A főispánnak arra is gondja legyen, hogy az armalista nemesek és a praedialisták se vonják ki magukat a szolgáltatások alól (8–9. pont).
A rendelet legrészletesebben az adókivetés és -behajtás módját, a két tisztségviselő, az adókivető (dicator) és adószedő (perceptor) működését és ellenőrzését szabályozta az adóegységekként kezelt falukig lemenően (13. pont).
Egy negyedév múlva (1771. febr. 15.) követte ezt a megyei igazgatási szervezetet részletekbe menően szabályozó rendelet is.[15]
Ennek két pontja közelebbről is kötelező érvénnyel foglalkozik a levéltárakkal. A 2. pont a vármegyeház építéséről szól, már annak minél előbbi befejezéséről rendelkezik.
A másik (5. pont) a levéltárakat már az állami igazgatás szerves kiegészítő részének tekinti. Az utasítást a mérsékelt felvilágosodás II. József trónra lépéséig tartó korszaka vármegye politikája foglalatának lehet tekinteni.
Bevezetésében a valláserkölcsi nevelést az iskolai oktatás alapvető kritériumának mondja. Az igazgatási és igazságszolgáltatási teendők jobb lábra állítását tűzte ki célul, két fejezetbe, azon belül számos pontba szedve.
Pontosan megállapítja, hogy a vármegye tényleges vezetője a főispán. Emiatt kötelezi a megyében állandó lakásra, a kongregációkon való rendszeres megjelenésre, a tisztségviselők választásának, a választott tisztviselők munkájának ellenőrzésére, a Helytartótanács számára rendszeres jelentéstételre.
Az utasítás 4–10. pontja, több alpontban részletezi a közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezetnek megfelelő letelepítését és működését a kor kívánalmai szerint. A közgyűléseket ezután rendszeres időközökben meg kell tartani, a határozatokat írásba kell foglalni. A megyei közgyűlés határozatai közokiratok, azokat megőrzés végett levéltárba kell helyezni, rendezésükről, nyilvántartásukról gondoskodni kell.
Az igazságszolgáltatásról szóló rendelkezések sejtetik, hogy az írásos ügyintézés szaporodásával a központi államigazgatás jóval kiterjedtebb lett, mint a XVII. században.
Mindez azonban még mindig inkább szándék, mint valóság. II. József koráig a főispánok igen kevéssé vettek részt a megye működésében.
 
 
III.
 
A levéltárunkban erről az időszakról már nagyobb számban megmaradt iratokban nyoma van annak, hogy a főispán jogkörének fentebb vázolt kiterjesztése azért némi ellenérzést váltott ki. Homályos utalást először a megyei közgyűlés egy év múlva tartott ülésének határozatában találunk, egy helytartótanácsi mandátum tárgyalása kapcsán.
A mandátum egyik pontja ugyanis azt tartalmazza, hogy néhány vármegyében olyan gyakorlat alakult ki, hogy a főispán, az egyébként választás alá eső megyei tisztségviselő állásának megüresedése esetén helyettest nevezhet ki.[16]
Szabolcs megye közgyűlése e passzusra hivatkozva egy év múlva határozat formájában felterjesztéssel élt. Megállapította, hogy ez régi szokásba ütközik, néhány főispán hatalmaskodása eredményének tekinthető, ellentétes az 1723:56. tc. rendelkezésével. A közgyűlés kéri a Helytartótanácsot „nehogy bevezetésre kerüljön az említett törvény, ennek a vármegyének ezen alapuló szabadsága ellenére”.
Szabolcs megyében, a megmaradt iratok tanúsága szerint valóban nem volt szokásban a választott tisztviselők főispánok általi kinevezése, de a tisztújításoknál a főispánok általi kandidálásra találunk utalásokat.
Szabolcs vármegye főispáni székét 1763 óta gróf Barkóczy János töltötte be. Neki ugyan birtokrészei voltak a megyében, de állandó lakhelye és birtokkomplexuma Zemplénhez kötötték.
A jegyzőkönyvek szerint inkább csak tisztújítások alkalmából volt jelen a közgyűléseken. De az 1770. november 9-én végbement tisztújítás jelenlétében és az akkor már kiadott főispáni utasítás jegyében történt.[17]
A közgyűlésen megjelent Károlyi Antal a vármegye egyik legnagyobb birtokosa. A tisztújítás lefolyásáról való bejegyzés a korábbiaktól eltérően igen részletesen tudósít e fontos esemény menetéről.
A kialakult rendtartás szerint – amelyet ettől az időtől fogja mindig megtartottak – a jegyző bemutatta a hivatalukból kilépő tiszteket, beadta a pecsétnyomót, a levéltár kulcsát, a jegyzőkönyvet, a tisztek pedig a náluk lévő aktákat. A főispán ékes szavakkal buzdította a megválasztandó tisztikart az alkotmány és az uralkodó iránti kötelesség teljesítésére, a szegény adózó nép érdekei védelmezésére, az igazság pártatlan kiszolgáltatására.
November 12-én végbement a tisztújítás. A főispán négy személyt jelölt az első alispáni tisztségre és ezek közül szavazattöbbséggel megválasztották Ibrányi Miklóst, az ajánlás sorrendjében a harmadik személyt. Ugyanilyen módon választották meg a másodalispánt is. A főjegyzői hivatalban és az aljegyzői tisztben a korábbi személyeket erősítették meg. A négy járásban egy-egy főszolgabírót, mindenik mellé egy-egy alszolgabírót és két-két esküdtet választottak a főispán által kandidáltak közül.
A központi igazgatást ellátó tisztikar két (hadi és házi pénztári) főszámvevőből, ugyanannyi adószedőből, főhadbiztosból és két ügyészből állott. Ekkor már volt a megyének egy szakigazgatást ellátó tisztje, Kriechbaum János építész személyében.
A főhadbiztos segédei a járásokban a subcommissariusok voltak. A központi karhatalom vezetője a várnagy.
Hogy az első alispán sokirányú – főleg igazgatási jellegű – lekötöttsége miatt a bíráskodásban fennakadás ne legyen, a másodalispán és a melléje választott két ülnök lett az igazságszolgáltatás vezetője.
Meghatározták a tisztek fizetését is. 1770. november 9-től kezdve a főispán évi fizetése 2000 frt, az első alispáné 800, a másodalispáné 400 frt lesz, negyedévi kifizetés mellett. Az újonnan épült megyeházán a rabokat hajdúk őrzik, a vármegye területén a rendfenntartást lovas katonák látják el, élükön a hadnaggyal és tizedessel. Az építész (architectus) mellett van már a megyének orvosa és sebésze, évi 500, illetve 300 forint fizetéssel. A három szakigazgatást ellátó tiszt szerződéses. Ugyanilyen jellegű az évi 420 forintos fizetésű regestrator állása.[18]
1770 után a tisztújítások a fent vázolt rendben mentek végbe, de azért a főispán is igyekezett a kinevezési jogát gyakorolni.
A tisztújító közgyűlés a restauráció megejtése után rendes üléssé alakult át, számos felsőbb utasítást megtárgyalt, de lezáratlan maradt. 1789-ben Margittai Sámuel, akkori lajstromozó augusztus 18-i feljegyzése szerint az akták ugyan megvannak, de a főispán magával vitte azokat, azért üres lapokat kötöttek be a jegyzőkönyvbe a későbbi beírás számára. Az iratokból nem derül ki, hogy Schemberger visszakapta volna őket.[19]
Barkóczy János 1782. május 17-én elhunyt, a vármegye feleségének leveléből június 5-én értesült a haláláról.[20]
Az uralkodó Barkóczy utódához, gróf Sztáray Mihályhoz intézett kinevező iratában ugyanazt a hűséget ajánlotta megtartandónak és követendő példának, amit elődje tanúsított az uralkodóház iránt.[21]
Beiktatása addig nem gyakorolt ünnepélyes külsőségek között ment végbe. A beiktató közgyűlést az uralkodó megbízottja – rokona – gróf Sztáray Miklós, Ung vármegye főispánja szeptember 3-ra hívta össze. A beiktatáson, a jegyzőkönyv szerint két egri kanonok, három gróf, egy báró, a megyebeli három katolikus esperes, a kerületi tábla három ülnöke, hetvenkét megyebeli nagyobb birtokos és tisztségviselő vett részt. Nagyobb létszámú küldöttség ment érte Böszörménybe, a megye határán a közgyűlés által választott két kapitány vezette lovas bandérium fogadta és kísérte Nagykállóba. A templomi ájtatosság után egyházi és világi főméltóságokból összeállított küldöttség kérte fel „a királyi hatalommal reá ruházott megyei kormányzói (moderatori) tisztség elfogadására, a megye közgyűlése előtti megjelenésre”.
A beiktatással megbízott királyi biztos magyar nyelven üdvözölte a megjelenteket, a jegyzőnek átadott királyi diplomát az olvasta fel. Az egri prépost vette ki az esküt, az eskü letétele után a királyi biztos beiktatottnak jelentette az új főispánt, akit székével együtt három személy sokszori Vivát! Vivát! kiáltással felemelt. A főispán köszöntő beszédében „az uralkodó iránti hűséget ígérte szem előtt tartani”.Barkóczy János példáját követve a törvények pártatlan kiszolgáltatását, a lelkek egységének megteremtését fogja szolgálni. Barkóczy János emlékezete a megyében nem fog elenyészni. A megye rendeinek az uralkodó szolgálatát és azok javainak előmozdítását kívánta.[22]
Sztáray Mihályt 1785. április 17-én az uralkodó felmentette és helyébe az akkor már kerületbe szervezett törvényhatóságok (Szatmár, Szabolcs, Bihar megyék, a Hajdúkerület és Debrecen szabad királyi város) élére administrator supremus comes címmel gróf Teleki Sámuelt nevezte ki.
Teleki Sámuel beiktatása külön ünnepség nélkül ment végbe. 1785. június 25-én a megye törvényszéki ülést tartott Nagykállóban, az akkor már majdnem készen álló megyeházában. A jegyzőkönyvben az ülés előtt, a tárgysorozati pontokat megelőzve néhány sorban említik meg a főispán beiktatását, továbbá azt, hogy utána az ülést a főispán jelenlétében folytatták.[23]
 
 
IV.
 
A vármegyei igazgatás autonóm testülete, a kongregáció a XVIII. század második felében már a fokozódó követelményekhez igazodva három irányban differenciálódott. A congregatio generalis, – ha a főispán jelen volt, annak elnöklete alatt – évente általában két ízben ült össze egy-két napra.
A gyűléseken megjelent előkelőségeket név szerint is felsorolja a jegyzőkönyv. Az 1770. május 14-i közgyűlésen Barkóczy főispán elnökölt, ott volt tizenkilenc előkelő (egyházi és világi) személy és „sok más jelenlévő”. Ezek jelenlétében felolvasták a két előző kongregáció jegyzőkönyveit és a bejegyzéseket s „teljes valóságukban jóváhagyták”. Ez helyettesítette a hitelesítést.[24]
Az 1775. április 13-i generális kongregácio napját a főispán tűzte ki, maga is elnökölt rajta. A célja a kongregációnak az „hogy azon minden király leiratot a megye megmaradását szolgáló ügyeket megtárgyalják, eldöntsék, elrendezzék”, elsősorban a törvényszéki iratokat tegyék rendbe.[25]
Ha a főispán nem volt jelen, a generális kongregációkon az első alispán volt az elnök. A részleges gyűléseken (particularis congregatio) vagy törvényszéki üléseken (sedis judiciaria) ritkán, – de csak az első alispán akadályoztatása esetén – a másodalispán látta el az elnöki tisztet. Ezeken általában csak a megyei tisztségviselők voltak jelen, de nagyon ritkán név szerint megnevezve.[26]
A kongregációkon napirend szerint elsőnek a főhatóságoktól érkezett leiratokat tárgyalták. A jegyzőkönyvbe bejegyezték azok rövid tartalmi kivonatát. 1775–1780 között, hat évnyi időközben évente változatosan kilenc-tizenhárom gyűlést (part. congregatio, sedes judiciaria, revizoria, appellatoria) tartott a megye, de csak két ízben volt generalis congregatio, 1779-ben pedig egyet sem tartottak[27]
A közgyűlések az ezután következő években nemcsak ritkábbak lettek, de jelentőségük is csökkent. A jegyzőkönyvekben inkább a felsőbb hatóságoktól érkezett rendeletek végrehajtására tett intézkedésekről van szó. 1786-ra pusztán az igazgatási hatáskörük maradt meg. De a felsőbb hatósági rendelkezések ezt is szigorú formai és tartalmi keretek közé szorították.
 
 
V.
 
A várható változások első jelét már 1781 elején tapasztalhatta a vármegye közönsége. Barkóczy János főispán ez év január 28-án értesítette a megyét, hogy a korábban elhalt Pálffy János alispán helyére helyettesként Szögyéni Imre főjegyzőt nevezte ki. A főjegyző helyére Pethő Ignác ügyészt, ügyésznek pedig vagy Török Ferencet, vagy Szentmarjai Endrét, a jószágigazgatóját választás nélkül fogadja el a megye.[28]
A megyét, illetve a közgyűlés néhány tagját a levél záró mondata – a főispán helyettesítési jogköre – Szögyéni személye és a jelölés módja egyaránt felháborította. Azt ugyan nem vitatták, hogy a helyettesítés és a jelölés joga megilleti a főispánt, de Niczky Ferenc, a Tiszántúli kerületi tábla ülnöke, a széksértés büntetésének előzetes lefizetése után Szögyénit nyilvánosan „hunczut”-nak nevezte, kétségbe vonta még a nemességét is, bár némi birtoka volt a megyében. Javaslatára a közgyűlés kérte a főispánt, hogy addig függessze fel a helyettesítést, míg Szögyéni nem igazolja a nemességét. Ezzel az intézkedéssel a megye régi jogát is sikerül megőrizni.
A közgyűlés határozata viszont a főispán méltatlankodását váltotta ki. Levelét a június 4-én tartott törvényszéki ülésen olvasták fel. A levele szerint mély szomorúsággal vette tudomásul, hogy 22 évi főispáni működése alatt a megye közönségével mindig fennállott jó viszony és jó egyetértés megbomlott. Végső öregségében nem várta volna, hogy a megye közönsége kétségbe vonja, hogy a főispánnak törvényes joga van a megüresedett állásokra való helyettes állítására.[29]
II. József uralkodása alatt kongregációk voltak ugyan, de az egyetlen, régi formák szerint tartott tisztújító közgyűlésre 1784. október 14-én került sor. Ez máskülönben elég rendhagyó tisztújítás volt, mert ezen már nem vették figyelembe a Mária Terézia alatt meghonosodott gyakorlatot, a vallásfelekezetek szerinti jelölést. Az 1783-ban kiadott királyi rendelet ugyanis kimondta, hogy a felekezeti hovatartozás nem lehet a választás akadálya.[30]
Az utolsó tisztújítás Sztáray főispán elnöklete alatt 1784. október 14-én még őrzött valamit a régi tisztújítási ceremóniákból, azon kívül némi enyhe demonstrációval a jelét adta a régi rendhez való ragaszkodásnak. A főispán a megnyitó beszédben az uralkodó maradéktalan szolgálatát, a megye megmaradását, a szegény adózó nép gyarapítását kötötte az újonnan megválasztandó tisztikar lelkére. A jelölést azonban a főispán készítette elő.
Az általa készített listán az első alispáni tisztre másodikként állott a behelyettesített Szögyéni Imre neve, mégis az utolsó helyen jelölt Jármy Mihályt választották meg. De nem választották meg az első helyen jelölt főjegyzőt sem, hanem a sorban negyedik helyen álló személyre esett a választás.
Az új tisztikar már az utolsó negyedszázad alatt bekövetkezett változást tükrözte. A központi igazgatást ellátó választott főtisztek (két alispán, egy fő- és két aljegyző, főadószedő, főszámvevő, két ügyész) alkották a központi igazgatási apparátust. A központi igazgatás munkáját négy tiszteletbeli ügyész és két tiszteletbeli esküdt segítette. Kialakulóban van a szakigazgatási szervezet is, a megyének van főorvosa, mérnöke, sebésze, bábája, akik tiszteletdíjasok. A katonák élén hadnagy áll, segítője a tizedes. A hajdúk vezetője a várnagy, egyben a börtön felügyelője is.
A közigazgatás és igazságszolgáltatás még nincs különválasztva, a megyei törvényszék élén általában az első alispán áll, de rendszeresen a másodalispán elnöklete alatt ülésezik. A táblabírák száma jóval meghaladja a húszat, köztük két kanonok is van, a többiek megyebeli tekintélyes birtokosok.
A területi igazgatás és igazságszolgáltatás teendőit a négy járási fő- és ugyanannyi alszolgabíró látja el, egy-egy esküdttel együtt. A főszolgabíró és esküdtje az első bírósági fórum. Már a járásokban is van karhatalom, mindegyikben egy-egy csendbiztossal az élén. Ugyancsak járási szervezeten alapul az adószedés is.[31]
A Sztárayt 1785. június 25-én követő gróf Teleki Sámuel már három megyét (Szabolcs, Szatmár, Bihar), egy kerületet (Hajdúkerület) és egy szabad királyi várost (Debrecen) magába foglaló kerület gubernátora volt. Még csak nem is külön kongregáción, hanem egy sedes judiciariát megelőző ülésen iktatták be. A beiktatására a jegyzőkönyvben egy napirend tárgyalása előtti rövid bejegyzés utal.[32]
Beiktatása után elnöklete alatt még a régi rend szerint tartott egyetlen közgyűlésen már a központi hatóság által elrendelt formájú jegyzőkönyvbe vezették be a tárgyalt ügyeket és a határozatokat. Ez a közgyűlés már addig sohasem tárgyalt gazdasági ügyekkel is foglalkozott. Az e tárgyban kiküldött deputáció részletes jelentését augusztus 11-re készítette el. A jelentés pontokban foglalva tárgyalta a mezőgazdaság, a kézműipar, a szállítás, a dohánytermesztés, a selyemhernyó-tenyésztés, a Tisza szabályozásának helyzetét. Ezt már korábban el kellett volna a főispán számára küldeni, de sürgetésére is csak egy hét múlva válaszolták azt, hogy a küldöttség tagjai elfoglaltsága miatt következett be a késedelem.[33]
A megyei igazgatási és igazságszolgáltatási szervezet a XVIII. század folyamán több irányváltozáson ment keresztül. Erősödött a központi ellenőrzés, szaporodott az írásos ügyintézés és megjelent a szakigazgatás mérnök, orvos igénye.
A Helytartótanács 1770. július 21-én kiadott rendelete számon kérte a közgyűléstől, hogy az 1753-ban fennállott állapothoz képest 1768-ig miként változott a megyei tisztségek száma és tisztek fizetése.[34]
A közgyűlés november 20-án tárgyalta az ügyet és tette meg a részletes jelentését. Sajnálattal állapította meg, hogy mind az országos hatóságoknál, mind a megyéknél szaporodott a munka, de a tisztek száma és fizetésük maradt a régi. A sok munka miatt a saját gazdaságukkal nem tudnak törődni, a fizetés pedig olyan kevés, hogy nem tudnak megélni. Táblázatot készítettek és egybevetették az 1753. és 1768. évi állapotokat. A táblázat azért jelentős, mert pontosan tükrözi a II. József reformja előtt fennálló és a század második felében kialakult megyei szervezet felépítését.[35]
 
Tisztség
Fizetés
1753
1768
1753
1768
főispán
főispán
1500
1500
első alispán
első alispán
400
500
másodalispán
másodalispán
300
300
főjegyző
főjegyző
340
400
aljegyző
aljegyző
150
200
háziadó szedő
háziadó szedő
250
250
hadiadó szedő
hadiadó szedő
300
300
főhadbiztos
200
fiskális
fiskális
130
100
számvevő
114
főszolgabíró
főszolgabíró
120
200
alszolgabíró
alszolgabíró
60
80
járási esküdt
járási esküdt
40
40
járási alszámvevő
járási alszámvevő
30
40
járási csendbiztos
járási csendbiztos
30
30
várnagy
várnagy
20
25
rabok felügyelője
rabok felügyelője
20
20
írnok
írnok
18
30
gyalogos katona
20
regesztrátor szerződéses
300
mérnök szerződéses
120
vármegyei katonák hadnagya
vármegyei katonák hadnagya
40
40
tizedes
tizedes
25
25
vármegyei lovas katona
vármegyei lovas katona
12
12
vármegyei pénztári hajdú
vármegyei pénztári hajdú
25
főispáni lovas
25
 
A járási tisztségviselők (szolgabíró, alszolgabíró, esküdt, alszámvevő, alcsendbiztos) összesen húszan voltak, minden járásban egy-egy személy. A karhatalmat jelentő lovas és gyalog katonák részben Kállóban, részben a járásokban szolgáltak, számuk változó volt. A két szaktisztviselő, a regisztrátorés mérnök szerződésesek lévén, nem estek tisztújítás alá. Három alszámvevőt 1729 óta felsőbb engedély nélkül alkalmaztak, ugyanúgy Schemberger alkalmazásához sem kértek engedélyt, ő, amint tudjuk, szerződött volt az 1767-ig keletkezett iratok rendezésére, meghatározott 3000 frt díjazás mellett, de 1768 óta 300 frt évi díjazás mellett ellátta a regisztrátori teendőket is. A mérnököt 1762-ben szerződtették, a Tisza áradásai meggátlására gátak építésére, a meder tisztántartása céljából teendő intézkedésekre, a katonai szállások, utak, hidak karbantartási munkái irányítására.
A két főispáni lovas katona a főispán személyes szolgálatára volt rendelve kíséretül utazásai alkalmából. A hajdúk a rabok őrzői voltak. 1754 óta levélhordozója is van a megyének, hetenként hozza-viszi a postát.
A tisztségviselők száma 1770-ben némileg szaporodott, mert évi 300 forint fizetéssel orvost is szerződtettek, sőt melléje seborvost is 120 forint honoráriummal. Megállapítható, hogy a fizetések a két időköz alatt valamikor, általában mintegy 30%-kal lettek magasabbak.
A Helytartótanács 1771-ben körrendeletben minden megyében megtiltotta az állások szaporítását és a fizetések felemelését. Az új állások létesítését a főhatóság és az uralkodó engedélyéhez kötötte.[36]
A személyi állomány és a fizetés az 1777-ben kiadott központi rendelkezés szerint sem szaporodhatott, csupán járásonként egy-egy seborvos és egy bába alkalmazását engedte meg a Helytartótanács. A tisztek (alispánok, jegyzők, szolgabírák) számára 1782-ben némi fizetésemelést engedélyezett, viszont megtiltotta az előfogat jogtalan igénybevételét. A megyei lovas katonák számára viszont élelem- és takarmány természetbeni adását engedélyezte.[37]
A személyi létszám és a fizetésemelés szabályozása mellett a Helytartótanács állandó gondja volt az adószedés és kezelés ellenőrzése. Ezt szolgálta az 1775-ben kiadott rendelet. A bevezetésében megállapította, hogy mind a királyi városok, mind a vármegyék elszámolásai nemcsak áttekinthetetlenek, de hiányosak is. Ezért részletes előírást adott ki a bevételek és kiadások egységes elszámolására. Ennek végrehajtására 18 rovatból álló formulát dolgozott ki. A számvevőnek az ott közölt rovatok szerint kellett jelentést tenni a házipénztár bevételeiről és kiadásairól.[38]
Az évszázadok óta fokozatosan kialakult vármegyei rendszert a II. József által aláírt 1785. február 7-én kelt kancelláriai rendelet teljesen átalakította. Ugyanis ez elrendelte az állandó bíróságok az év november 1-jével kezdődő felállítását, egyben a megyei igazságszolgáltatásnak a közigazgatásról való elválasztását.[39]
Ettől kezdve a kongregációk szerepe csupán az igazgatásra korlátozódott, azon belül is a mind sűrűbben érkező felső hatósági rendeletek végrehajtására és a végrehajtásukkal kapcsolatos jelentéstételre.
Az új rend szerinti első közgyűlést a kerületi főispán rendeletére 1785. július 22-23-án tartották, lényegében a régi sedes-ek módjára, a tisztségviselők jelenlétében. Újítás az, hogy ettől kezdve áttértek a jegyzőkönyvek kéthasábos vezetésére. A protokollum baloldali hasábjába az előterjesztéseket, a jobboldaliba pedig az azokra tett határozatok rövid tartalmát vezették be.[40]
Teleki főispán számos rendelkezése az ügyvitel teljes átalakítását célozta. Az ügyek gyorsabb elintézése céljából elrendelte, hogy a sedes Nagykállóban minden kedden üljön össze. Megszabta a felsőbb hatóságokhoz küldendő jelentések formáját, saját maga számára tizenöt naponként részletes jelentést kért a folyó ügyek állásáról. Főispáni határozattal október 24-én eltörölte a kongregációkat azzal az indoklással, hogy a felsőbb rendelkezéseket bírálni, tárgyalni nem lehet, a megye hatásköre a folyó ügyek intézése és a rendelkezések végrehajtása.[41]
Az bizonyos, hogy a levéltár rendezésére Teleki főispánnak különös gondja volt. Az sem kétséges, hogy annak 1790-nel való befejezéséhez a Schemberger sértődöttségét kiváltó sürgetései nagymértékben hozzájárultak.
 
 
VI.
 
A levéltár rendezésének első fázisát (az 1335–1767 közötti iratok rendezését) tárgyaló tanulmányban[42] csupán utaltunk arra, hogy Schemberger lényegében az 1790. évi befejezést megelőző öt évben készítette el az általa rendezett iratanyagot máig példamutató gondossággal és részletezéssel feltáró segédkönyveket (elenchusok, indexek). Azt nem tudjuk megmondani, hogy gróf Teleki Sámuel adminisztrátor főispán meg-megújuló sürgetésében mennyi része volt a felsőbb utasításoknak, és mennyi az ő személyes érdeklődésének.
Az bizonyos, hogy elődei az 1768-ban és 1770-ben kiadott helytartótanácsi rendeletekben levő, a levéltárakra vonatkozó intézkedésekre nem sok gondot fordítottak. Az is bizonyos, hogy mind a Helytartótanács, mind az Udvari Kamara a jogbiztosító és adóügyi iratok rendben tartására ezekben az években különös gonddal ügyeltek.
Amit tudunk, csupán annyi, hogy 1767-ben Schembergerrel a szerződést a Barkóczy főispán elnöklete alatt tartott közgyűlés kötötte meg.
Ezután évekig nem esik szó a levéltárról, a közgyűlések inkább a vármegyeház építésével foglalkoznak. A Schemberger után megmaradt iratok is legnagyobb részt az építés körüli tevékenységéről szólnak. Csupán az 1769. évi számadásokra tett észrevételek ötödik pontjában említik, hogy a regesztrátor számoljon el az építésre felvett 1600 forintról. A levéltárról a lajstromozott iratokban nem esik szó, sem az 1768–1775, sem az 1776–1784 köztiekben.[43]
Ellenben van egy 1778 évvel jelzett, felzetén „Archivum” feliratot viselő iratcsomó, amely Schemberger írásával felsőbb helyről (főispán? Helytartótanács?) érkezett kérdés 3. pontjára részletes beszámolót ad a rendezés állapotáról. Eszerint a megye közönsége az 1768. évi számadásra tett észrevétel kapcsán részletes jelentést tett az addig végzett munkáiról.
Az 1335–1730 közötti – teljes rendetlenségben lévő jegyzőkönyveket és iratokat nehéz munkával, sok olvasással időrendbe szedte, azóta ugyanezt végezte az 1746-ig keletkezett iratokkal, de a cédulákat még nem írta be az elenchusokba. A bírósági (magán- és büntető-) ügyek iratai is el vannak különítve, hogy az igazgatásiaktól elkülönített lajstromokban hely- és névmutatókat lehessen hozzájuk készíteni. A 14 kötetre tervezett elenchusokból és mutatókból 10 folio-alakban készen van, négy leírás alatt. A szerződés 3000 frt összegre, az 1767. évig keletkezett iratok rendezéséről szólt, de a befejezés határideje nem volt belefoglalva. Arra nem volt kötelezve, hogy az 1767 után keletkezett iratokat is lajstromozza. De készen áll arra, hogy megfelelő díjazás mellett az iratokat a korábbiakhoz hasonló módon rendezze. Ezért ajánlja szolgálatait a megyének.[44]
Az 1775. évi számadás felülvizsgálata kapcsán a Helytartótanács részletes jelentést kért a rendezési munkák előrehaladásáról és sürgette a jelentést a minél előbbi befejezésről.[45]
A megmaradt akták között nincs nyoma – de a jegyzőkönyvekben sem –, hogy akár Barkóczy János, akár az utóda, Sztáray főispán foglalkozott volna a levéltár ügyével egészen 1781-ig. Ez év április 17-én megjelent a Helytartótanács 2346. sz. mandátuma, amely hivatkozott arra, hogy az 1770. szeptember 17-i rendelet nyomán a főispáni utasítás szerint év végén, és azóta is rendszeresen jelentést kellett tenni a levéltár rendezésének előrehaladásáról. Hozzájuk eddig ilyen jelentés nem érkezett. Most már őfelsége nagyon fontosnak tartja az utasítás 5. pontja szerinti részletes tájékoztatást. Ezért elrendeli, „hogy a levéltár állapotáról a tájékoztatást minél hamarább megküldjék”.[46]
Most már nem lehetett szó halogatásról, vagy a rendelet mellőzéséről, a közgyűlésnek június 4-én foglalkozni kellett az üggyel és egy hét múlva már előtte is volt Schemberger Ferenc jelentése. Hirtelenében három akta is keletkezett a levéltár ügyében, de kettő nincs meg, csak az őrjegy a helyén. Az első, meglévőben Schemberger jelenti, hogy a rendezésnek sok akadálya van. Ő maga nem tud foglalkozni vele, mert a sok személyes megkeresés miatt számos kiadványt kényszerül másolni. A közgyűlés határozata szerint az akadály elhárítására Ibrányi Farkast a kiadványozáshoz segítségül rendelik. A rendezetlen, lajstromozatlan iratokat pedig senki se vigye ki a levéltárból.[47]
A rendeletet minden bizonnyal a főispán is megkapta, mert a levéltár állapotára vonatkozó jelentést haladéktalanul kérte. A levéltárunk hiányosan megőrzött 1768–1781 közti irataiban nincs nyoma, csupán a szűkszavú jegyzőkönyvi bejegyzések sejtetik, hogy Schemberger ez időben a rendezési munkája mellett ellátta a lajstromozói feladatokat is.[48]
Azt sem tudjuk biztosan, hogy a levéltárunkban Schembergertől származó néhány irat között 1785. augusztus 2-i keltezésű, „A” és „B” jelzésű két jelentés milyen körülmények között keletkezett. Ebben találjuk a legrészletesebb tájékoztatást arról, hogy milyen elvek szerint kezdett hozzá szerződése alapján az iratok rendezéséhez és eddig mit és mennyit végzett.
Az „A” jelű irat végén számol be arról, hogy ő senkitől semmi utasítást nem kapott arra, hogy miként végezze a vállalt feladatot. A rendezést teljes egészében a saját elgondolása alapján kezdte meg és végezte eddig.
A jelentésben világossá teszi, hogy az iratok rendezése során létrehozott két sorozat (prothocollum és acta) egyaránt magába foglalja a vármegyei ügyintézés két alapvető ágát, az igazgatást és az igazságszolgáltatást. Nem is választotta szét fizikailag, mert a jegyzőkönyvekben mind az igazgatási, mind a bírósági tevékenység határozatai szétválaszthatatlanul vannak bejegyezve.
Az eddig (1785. aug. 8.) rendezett iratokhoz kilenc kötet lajstromkönyv van készen, amelyek az „Elenchus politicus et statysticus” címet viselik, az iratok tárgya ABC rendbe szedett tárgyi kivonattal szerepel benne. Hét már be van kötve, a nyolcadik bekötésre elő van készítve, a kilencedik leírás alatt áll. Ezek a jegyzőkönyvi bejegyzések tárgymutatói.
Két kötetben bekötésre vár az előforduló helyek mutatója (Elenchus localis). Egy kötet tartalmazza az összes előforduló személyneveket (Elenchus personalis). Elsősorban a nemességi nyilvántartások, igazolások vannak benne. A kilenc kötet tárgylajstromhoz két kötetben készen van a tárgymutató, „Elenchus nominalis seu statysticus” címen. A lajstromok sorozatát ötödikként a megmaradt kevés nemességigazolások mutatója egészíti ki Elenchus armalis címen. Az Elenchus nominalis és az Elenchus armalis még csak fólió alakú papíroson van leírva, de nincsenek véglegesen lezárva. Végül előkészületben van még egy Elenchus familiaris lajstrom, amely a jegyzőkönyvekben és iratokban előforduló családneveket tartalmazza.
A lajstromozott iratok évrendben, évrenden belül betűjelekkel ellátva számrendben vannak az akkor már felépült vármegyeházán a levéltár számára szánt helyiségekben, az általa tervezett szekrényekben elhelyezve. A szekrényeket úgy tervezte, hogy ha háborús idők jönnének, azokat az iratok rendjének megzavarása nélkül lehet biztonságos helyre szállítani. A levéltárban a szekrények felállítási rendjét a rájuk festett betűjelzés mutatja.
A jelentés időpontjában még az 1754–1767. évi iratok lajstromba foglalása hiányzik. A szerződésben a rendezés befejezésének időpontja nem volt meghatározva a megállapodás szerinti 3000 forint díjazás mellett.
A megyeház építésének befejezése után elkészült a levéltár belső berendezése is. 1784. október 14-én az iratszekrényeket elkészítő Nicolaus Tiller asztalost és a mázolót, Antonius Tilmaunnt a közgyűlés kifizette. A jelentésben Schemberger azt írta, hogy a már rendezett iratok a betűjelzetekkel ellátott szekrényekben vannak elhelyezve.[49]
Az új megyerendszer tervezett átalakítása során felmerült a regesztrátori állás ügye is. Az 1785. évi iratok egy része még megmaradt, az 1786–90 köztieket 1790-ben megsemmisítették – kivéve a törvényszékieket – , ezért nem tudjuk, szóba került-e Schembergernek erre az állásra való alkalmazása, s ha igen, milyen formában. Vele kapcsolatban csak annyit találtunk, hogy 1785. június 24-én – hivatkozva a főispántól kapott parancsra – néhány nemes ifjú nevét közli, „akik lajstromozásra hajlandók lennének és alkalmazni lehetne őket”.
A főispán aligha részletezte a kívánságát, mert Schemberger a neveket tartalmazó felterjesztésében az iránt érdeklődik, hány személyről lehet szó, és az általa megnevezettek közül hányat lehetne alkalmazni, hogy jövőjüket biztosítva lássák. Mindenesetre tizenkét, általa is ismerte személy nevét közli, akik közül az egyik éppen a Kállay család levéltárának rendezésével foglalkozik. Meglehetősen homályos célzatú fogalmazásban emlékeztette a főispánt, hogy ő irányítja Ung és Szatmár megye levéltárainak rendezését is, bár nem személyesen végzi a munkát. Jelen sorsával megelégedett, és bízik az isteni gondviselésben. „Mindazonáltal, ha kegyelmességednek úgy látszik, hajlandó vagyok kívánságának engedni, erősen kérve, hogy annak engedelmeskedőt kegyelmével védelmezni ne mellőzze.”[50]
 
 
VII.
 
II. József rendelete a vármegyének addig egységes igazgatási és igazságszolgáltatási rendszerét megváltoztatta. Az átalakítás 1785 első negyedében kezdődött és 1786 elején fejeződött be.
A levéltár sorsában a döntő fordulatot 1786 második fele hozta. A rendezett levéltár elhelyezéséről az előbbiekben volt szó. Az új rendszer szerinti iratkezelésre és egyben a levéltár további sorsára a Hétszemélyes Táblának 1786 első felében kiadott körrendelete volt a meghatározó. A legfelső bíróság e rendeletében a levéltár elhelyezéséről, a közigazgatási és igazságszolgáltatási iratok elkülönített kezeléséről kért jelentést. E jelentésből tudjuk, hogy a levéltár az új megyeháza északi szárnyában lévő emeleten három tekintélyes nagyságú raktári helyiséget, egy kezelőszobát, a déli oldalon pedig egy kb. 6x4 m alapterületű, 4 méter magasságú kisebb raktárt kapott.[51]
A Helytartótanács 1786. augusztus 1-jén a törvényszéki iratok kezelésére külön lajstromozó alkalmazását rendelte el, és újból nyomatékosan sürgette Teleki főispánt a Schemberger által elvállalt rendezés befejezésére.[52]
A főispán már a rendelet előtt részletes jelentést kért a munka előrehaladásáról és a rendezés során előkerült törvényszéki iratoknak az igazgatásitól való elkülönítéséről. Az erre tett jelentésből kiderül, hogy Schemberger 1767-ig bezárólag a bírósági iratokat nem különítette el, elsősorban azért, mert a jegyzőkönyvekben együtt vannak a politikai, az igazgatási és bírósági iratok bejegyezve, a sedriák ugyanis néha vegyesen, egyazon ülésben tárgyalták mind a kettőt. Az 1757–1767 közti bírósági aktákat már az igazgatásiaktól elkülönítve rendezték, mindkettő évek szerint közös fasciculusokba van lerakva és sorszámozva. A kialakított rendet tehát nem lehet és nem is célszerű megzavarni. Az 1768–1786. november 1. közötti bírósági iratokat a felsőbb rendelkezésnek megfelelően fogják lajstromozni.[53]
A Hétszemélyes Tábla 1786. június 24-i rendelete nyomán Teleki főispán és Schemberger számára sok keserűséget okozó vita és huzavona keletkezett, de végül is ennek eredményeként fejeződött be a levéltár 1767. évvel lezáródó iratainak máig fennálló rendezése. Nem november 1-jével, ahogy a főispán első rendelkezése célozta, hanem ahogy az iratokból inkább sejteni, mint tudni lehet, valamivel 1790 vége előtt.[54]
Bár eddig mind a Helytartótanács, mind a főispán, Teleki Sámuel is kapott bizonyos jelentéseket a levéltár rendezésének előmeneteléről, lényegében azonban nem tudták vagy nem tartották számon, hogy a megye iratkezelése 1768 után is megoldatlan maradt. Az iratokból nem világlik ki egyértelműen, hogy Schemberger a szerződése utáni évek iratainak rendezésével is foglalkozott volna. Valamiféle megállapodás alapján, talán évi 300 forint díjazás mellett, ellátott bizonyos levéltárosi teendőket. Ez abból állott, hogy a törvényszéki iratokról hiteles másolatokat adott ki. Ezért nem is lehet világosan megkülönböztetni, hogy a felsőbb hatóságok és Teleki főispán rendelkezései a Schemberger vállalása alatti iratok rendezésére, az 1768 után keletkezett iratok lajstromozására, vagy az igazgatási és igazságszolgáltatási iratok elkülönítésére vonatkoznak-e.
Csak később, 1791-ben Hriankay János, akkor már állandó alkalmazásban lévő regesztrátor jelentése segít némileg tisztába tenni a dolgokat.[55]
Hriankay jelentése szerint az 1735–1767 közötti iratokat Schemberger Ferenc lajstromozta. Ez időközben keletkezett iratok nincsenek különválasztva, de külön vannak lajstromozva. Az 1786–1790 közötti iratokat napidíjas írnokok lajstromozták, akkor már a kiadott utasítások szerint.
A főispán fentebb idézett parancsa tehát az 1786 november 1-i befejezésre mind a Schemberger-féle, mind az 1786 utániakra vonatkozott. Végül segít tisztázni a dolgokat a Schemberger által megfogalmazott és részben az ő kezétől származó jelentés is. [56]
Ez megismétli – valamivel részletesebben az 1785. augusztus 1-én kelt jelentést. Az iratok rendezetten szekrényekbe vannak rakva, évrendben jelzetekkel ellátva. Az 1757–1767. évek iratai már el vannak különítve.
A jelentés aztán Schemberger írásával folytatódik. A kilenc évet magába foglaló iratanyag rendezését, amennyire egy ember ereje engedi, igyekszik minél hamarabb befejezni. A jegyzőkönyvek és iratok szekrények szerinti elhelyezését is leírja.[57]
Három hét múlva a főispán engedélyezte, hogy a bírósági iratok rendezésére két személyt alkalmazzon a megye egy, illetve két forint napidíj mellett. Egyben jelentést kért, hogy november 1-jére ezek segítségével a munka befejezhető lesz-e. A megye jelentése szerint Schemberger most már kizárólag az általa vállalt munka befejezésével foglalkozik. Azt azonban kijelentette, hogy erre a határidőre nem készül el a rendezéssel, egy hét múlva is csak azt ígérte, hogy ami emberileg teljesíthető, igyekszik minél előbb befejezni.[58]
Az lehet, hogy a főispán korábban már szóban is megfenyegette – írásban csak öt nap múlva van nyoma –, hogy ha november 1-jére nem tud készen lenni, a megye az ő költségére alkalmazzon annyi személyt, amennyivel a munka erre a határidőre befejezhető lesz.
A megye vezetősége a főispán fenyegetését továbbadta Schembergernek, aki október 11-én próbálta magát igazolni. A méltatlankodását nem rejtette véka alá. A szerződés megkötésekor, 1767-ben nem volt a befejezésre kikötve időpont. Ilyesféle kikötéssel nem is vállalta volna el a rendezést: „az inkább megtisztelő és hasznos munkát”.Nem a díjazásért, a közjó előmozdításáért buzgóságból, teljesen ennek a munkának szentelve magát végezte a rendezést. „Tizenkilenc éve, hogy megkezdettem a levéltár lajstromozását, annyit dolgoztam, amennyi nem egy, de több embernek sok lett volna, de az elvégzett munkához mérten csekély díjazásért… Nem sajnálom sem az időt, sem a fáradságot, nem dicsekszem, nem indul a lelkem panaszra … de az igazságnak tartozom a következőket elmondani…” Sorra veszi az addig végzett munkát, s még hat évi irat vár a rendezés teljes befejezésére. Nem mondhatja meg, mikorra tudja teljesen befejezni, de igyekszik minél hamarabb bevégezni. Azt senki sem ítélheti igazságosnak, hogy november 1-jére az ő költségére végeztessék be a munkát. Ha a szerződés szerinti összeget egybevetik az eddig elvégzett teljesítménnyel, az ezután még elvégzendővel és az erre fordított bérrel, az alig teszi ki a két forintos napidíj kétharmadát. „Jó lelkiismerettel merem mondani, ha a közjó szeretete bennem nem győzött volna, ezért a pénzért ezt nem is vállaltam volna fel.[59]
A megye a levelet október 14-én felterjesztette a főispánhoz. Óvatos megfogalmazásban elismerte Schemberger érveinek helyességét és kérte a helytartótanácsnál megfelelő számú személy alkalmazásának támogatását. A főispán két hét múlva válaszolt. Némileg engedékenyebb hangon tudomásul vette, hogy ha nem is november 1-jére, de azután hamarosan befejeződik a munka. Különben sem áll módjában az őfelsége által megállapított határidőt módosítani.[60]
Az iratokból nem tűnik ki, hogy volt-e valami rendelkezés arra, hogy időről-időre részletes jelentést küldjenek a munka előrehaladásáról. Csak annyit tudunk, hogy október 1-től mind Schemberger, mind a két – 1768–85 közötti évek rendezésével foglalkozó – kancellista kéthetenként beszámolt az elvégzettekről. Napról napra darabszám szerinti részletezéssel számoltak be, mit és mennyit végeztek.
A megye november 31-én jelentette a főispánnak, hogy a kancellisták készen vannak az 1768–1781. évi iratok lajstromozásával. Schemberger pedig a szerződés szerint utolsó öt év (1763–1767) iratai mutatóinak elkészítésével tartozik. A megye felajánlotta neki a befejezéshez szükséges munkaerőre a költséget, de megfelelő személyt nem sikerült találni. Ezt a jelentést mind a főispán, mind a helytartótanács megkapta.
November 1. után a kéthetenként megküldött jelentésekből a főispán nyomon kísérhette mind Schemberger rendezését, mind a törvényszéki iratok lajstromozását végző jegyző munkáját. Meg lehetett vele elégedve, mert ettől kezdve sürgetésével nem találkoztunk. Schemberger a napi jelentése szerint még vasár- és ünnepnap is dolgozott. December 17-én már jelenthette, hogy az általa vállalt rendezés 1767 évvel bezárólag befejeződött.[61]
De nem lenne teljes a Schemberger Ferenc munkájáról szóló beszámolásunk, ha nem szólnánk arról, hogy a levéltárunk a teljesnek tekinthető, 1335–1767 közti iratrendezésen túl is őriz néhány irategyüttest, amelyet az ő intenciói nyomán rendeztek, ha nem is egészen az általa javasolt rendszerben. Egyik az 1768 után keletkezett iratok sorozata. Ennek rendezési tervét Schemberger 1768. február 8-án terjesztette elő.[62]
A tervezet szerint a lajstromozónak a feladata az, hogy minden irat időrendben legyen a levéltárba elhelyezve, egyidejűleg készüljön hozzá időrendi tárgy, hely és név szerinti mutató. Ezt a rendezést két írnok végezte, de teljesen nem fejezték be. Hriankay János – aki 1790 után már állandó levéltáros volt, az 1790. évi prothocollumban beírta, hogy az 1768–1774. évi iratok rendezetlenül maradtak, azok rendezését ő fejezte be.[63]
Ezeket az iratokat a hétszemélyes tábla rendelkezése nyomán igazgatási és bírósági sorozatokba szedve szétválasztották. A főispán ellenőrzése mellett, a főjegyző kötelességévé tették, hogy az utóbbiakat szedje rendbe. Osváth Lajos két ízben tett jelentéséből kiderül, hogy a bírósági iratok rendezése 1786. szeptember 30-án fejeződött be.[64]
Miután a helytartótanács rendeletét az 1767 előtti iratok szétválasztására nem lehetett végrehajtani, annak rendeletére a Schemberger rendezése eredményeként átala készített Elenchus politicus et juridicus 12 kötetét írnokok által lemásoltatták. A másolatok ma is megvannak a levéltárban, mert idővel megfeledkeztek arról, hogy azokat fel kellett volna küldeni.[65]
A Schemberger kezétől származó jelzeteket viselő IV. A. 1/a. fond tizennégy kötetét kétségtelenül ő szedte rendbe.[66] Ugyancsak őtőle való az Acta nobilitaria jelzetet viselő gyűjtemény (IV. A. 1/e. fond) Elenchusa csak az 1756–1786 közti nemességi igazolásokat sorolja fel a nevek betűrendjében (1318–1321. r. szám) Ő különítette el, de valamelyik írnok rendezte az 1768–1786 közötti elkülönített bírósági iratokat (1318–1321. r. szám).
Schemberger Ferenctől 1786 után a levéltárunkban nem maradt irat, mert az 1786–90 közötti közigazgatási iratokat a II. József halálát követő hónapok valamelyikében megsemmisítették. Azt tudjuk, hogy el is ment Kállóból 1790 után, Nagykárolyban élt, haláláig Szatmár vármegye levéltárának rendezésével foglalkozott. Ott is halt meg, 1801-ben már úgy tudták, hogy nem él. Az általa rendezett Szatmár megyei levéltár egy része az 1944. évi légoltalmi kiürítés következtében Zajtába került és a békekötés után a trianoni-párizsi határon belül maradt.
A Szatmárnémetiben maradt részt a Kolozsvári Állami Levéltárba szállították, az ottani állami levéltár Fondul Judeţului Satu Mare nevű fondjában található. A kettészakadt levéltár közös leltára Kiss András nyugalmazott kolozsvári levéltáros munkájaként 2000-ben megjelent.[67]
A Kiss András által írott bevezetésből tudjuk, hogy 1788-tól már intenzíven foglalkozott Szatmár megye iratainak rendezésével, a Nagykállóból való átköltözése utána a levéltárban is lakott.
 
 
VIII.
 
A magyar levéltárak történetére még a levéltár történeti kutatások se fordítottak sok figyelmet. Az eddigi kutatásokból az derül ki, hogy a kiadott központi utasítások ellenére a XVIII. században a legtöbb megyei levéltár a legnagyobb rendetlenségben létezett. Gondozásuk a vármegyei főjegyzőkre volt bízva, legtöbbjének még állandó helye sem volt. A kiadott felsőbb utasítások végrehajtatlanok maradtak. Legtöbbet e téren Főglein Antalnak köszönhetünk, aki az Országos Levéltárban lévő iratokból próbált áttekintést adni a vármegyei levéltárak XVIII. századi állapotáról.[68]
Részletesen elemezte a kiadott felsőbb rendeleteket, a beérkezett jelentéseket. Megállapította, hogy a kiadott rendelkezések végrehajtására a főispánok nem sok gondot fordítottak. Ezt a megállapítást igazolni tudjuk Szabolcs megye esetében is. Gróf Teleki Sámuel főispánsága kezdetéig az ellenőrzésüknek semmi nyomát nem találtuk.
Főglein szerint az itteni levéltár rendezését 1743-ban Csákányi Tamás főjegyző kezdte volna meg. Részletes tervezetet is készített. A számára megállapított tiszteletdíj mellett a rendezés meg is történt.[69]
Azt Főglein helyesen állapítja meg, hogy a tényleges rendezés Schemberger érdeme. A tökéletes mutatózásnak a mai kutató látja hasznát. A rendezési terv elkészítése is ténylegesen az ő leleménye. Nevét Schönbergernek írja és „vándorlevéltárosnak” mondja, mert Ung és Szatmár megye levéltárát is ő rendezte.[70]
Ez a minősítés aligha állja meg a helyét. A rendezéshez nem II. József uralkodása alatt kezdett, akkor már több mint két évtizede foglalkozott vele. Egyet lehet érteni Főgleinnel abban, hogy az egész rendszer kidolgozása az ő érdeme. Ugyancsak neki köszönhető a sokoldalú, pontos, a kölcsönös vonatkozásokat feltáró mutatózás. Ugyanis a rendezés belső tartalmára a felsőbb utasítások nem adtak iránymutatást. Leleszi levéltárosi működése során sem kellett foglalkoznia ilyen sokféle politikai és igazgatási jellegű irattal. A lajstromozásnak azt a sokrétű, máig utolérhetetlen rendszerét kellet neki megalkotni, kidolgozni, végrehajtani.
Az előző tanulmányban részletesen ismertettem a mennyiségileg is jelentős munkát, amivel több mint 200 év felgyűlt és rendetlenségbe jutott iratanyagát feltárta. Kiváló paleográfus volt, teljes biztonsággal olvasta a XIV. századi okleveleket, a XVI–XVII. századi jegyzők írásait. Nem sajnálta a fáradságot az egymástól elkeveredett iratrészek egyesítésére, a keltezetlen írások korának, tartalmi összefüggéseinek megállapítására.
Az Ung megyei rendezés eredményére nincs adatunk, szerencsére a Szatmár megyei munkájának együttes eredményét a közös kiadvány alapján megítélhetjük. Azt azonban túlzás nélkül elmondhatjuk róla, hogy nem egyszerűen „vándorlevéltáros” volt, hanem a levéltárosi mesterségnek a XVIII. század második felében ez idő szerint egyetlen, legtalálékonyabb, legmarkánsabb ismert művelője.
 

 
 
[1] Szerző e témához kapcsolódó dolgozatát lásd Balogh István: Szabolcs vármegye levéltára (1550–1767). In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv XIV. Szerk. Galambos Sándor, Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2000. (a továbbiakban Balogh, 2000.) 207–242.
[2] Corpus Juris Hungarici. (a továbbiakban CJH) 1715:28. articulus. Ez a törvény még csak az országbíró és vármegye illetékességi körét határozta meg. Leglényegesebb vonása a bíróságok területi illetékességének kimondása. (Pl. a vármegyei bíráskodás birtokosztály esetében csak a saját megye területén lévő birtokra vonatkozhat, vagy határszemlét csak a vármegyében végezhetnek, és a gonosztevők üldözése is csak a megye határáig terjed ki.)
[3] CJH 1723:23. és 26. art.
[4] Uo. 1723:30., 31. és. 34. art.
[5] Uo. 1729:33. art.
[6] Uo. 1723:56. art.
[7] Uo. 1723:58. art.
[8] Uo. 1729:15. art.
[9] Uo. 1723:73. art.
[10] Uo. 1729:25. art.; Szabolcs megyének idevonatkozó statutuma 1610-ből való. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár (a továbbiakban nem jelöljük, mert minden forrás innen származik), IV. A. 1/a. Prot. 9. fol. 151.; Ismételt idevonatkozó határozatok ellenére a XVII. században ennek nemigen sikerült érvényt szerezni.
[11] Balogh, 2000. 222–228.
[12] Az 1752. évi (ápr. 18.) rendelet, illetve főispáni utasítás nincs meg a levéltárunkban és az akkori lajstromokban sincs nyoma, sőt a kongregációk üléseiről szóló jegyzőkönyvek sem említik, hogy tárgyalták volna, csupán a HTT 1770. szept. 17. kiadott mandátuma említi a megújítását. Ennek már megtalálható az aktája. IV. A. 1/b. Fasc. 40. No. 18. 1770.
[13] A rendelet teljes terjedelemben, – de csak másolatban – megvan. A felzetén olvasható feljegyzés szerint a közgyűlésen 1771. január 10-én mutatták be, annak ellenére, hogy a lajstromba az 1768. évi akták közé van besorozva. A közgyűlési regeszták között nem szerepel, közgyűléseiben nem is tárgyalták, annak 1768–1774. évi elenchusában sincs bejegyezve, és ugyanazon évi fasciculus és aktaszám van ráírva. Az oka ennek az, hogy az 1768–1774 évek iratainak lajstromozásával megbízott aljegyző az 1773 utáni iratok lajstromozásával adós maradt, bár azokat időrendbe szedve jelzettel is ellátta, sőt még az indexbe is beírta.
[14] Az irat külső lapján a „helytartótanács 4164. mandátuma” cím. A mandátum az 1752. április 18-án kiadott rendelet megújításáról szól. De az csak néhány általános jellegű intézkedést tartalmaz, ez viszont helyenként szó szerint megismétli a kancelláriai utasítás néhány pontját, pl. az ifjúság neveléséről, a szekták és ateizmus terjedésének meggátlásáról szóló részeket. IV. A. 1/b. Fasc. 40. No. 13. 1770.
[15] A Helytartótanács február 15-én kelt 886. számú rendelete „mit kell tenni a közügyek jobb elintézése végett” IV. A. 1/b. Fasc. 18. No. 200. 1771.; Ennek a rendeletnek van egy három hónappal későbbi, bővebb másolata is, amelyet mintegy végrehajtási utasításnak is lehetne tekinteni. A keletkezésének körülményei homályban vannak, a dátumát is csak az elenchusból tudjuk meghatározni. Ott pedig az van bejegyezve „Extractus instructionis supremorum comitum sub congregationis dato 17. Apr. 1771.
[16] II. József uralkodása idején gróf Teleki Sámuel e rendeletre hivatkozással élt a kinevezési joggal.
[17] Prot. 24. fol. 148–152. 1770.
[18] Uo.
[19] Prot. 25. fol. 12. 1775.; Fasc. 7. No. 70. 1779.; Fasc. 18. No. 103. 1782.; Fasc. 18. No. 243. 1784. Barkóczy főispán a meghalt első alispán helyére az akkori főjegyzőt, főjegyzőnek a vármegyei ügyészt helyettesítette be kinevezéssel. Az ügyész helyére választás nélkül a saját jószágigazgatóját ajánlotta a megyének. Sajnos az iratok nincsenek meg.; 1786 utáni szerződéses írnokok rendezték a keletkezett iratokat. Az 1768–1786 közti lajstromok és mutatók három különböző kéztől eredő írásúak.
[20] Fasc. 18. No. 85. 1782.
[21] Gróf Sztáray Mihály szepesi kamarai adminisztrátor, a hajdúvárosok direktora is volt. A vármegye küldöttsége Hajdúböszörményből hívta meg. Prot. 26. fol. 148., 149. 1782.
[22] A beiktató közgyűlésről és külsőségeiről az akkori hírlap, a Magyar Hírmondó részletesen is tudósít. (Közli: Reiszig Ede: Szabolcs vármegye [Magyar vármegyék és városok] Bp., é. n. 469.) A tudósítás szerint a hivatalos részt egy 200 személyes közebéd követte, a köszöntő beszédet Hatvani István, a debreceni református kollégium professzora latin, magyar és görög nyelven mondotta. Prot. 26. fol. 159–161. 1782.; Fasc. 18. No. 95., 103., 107. 1782.; A Helytartótanács az 1781–82. évi számadások felülvizsgálata során helytelenítette a beiktatási ünnepség költségeit. A megye azzal mentette magát, hogy a megye huszonkét éve nem látott főispáni installációt, sokáig vártak erre az alkalomra. Fasc. 7. No. 125. 1784.
[23] A tárgysorozat előtt néhány soros bejegyzés adja hírül a változást „1785. június 22. Méltóságos római birodalmi gróf Teleki Sámuel, őfelsége titkos tanácsosának, Szabolcs vármegye főispánjának elnöklete alatt nagyszámú rend jelenlétében tartott generális congregatio” és utána rögtön a tárgysorozati pontok tárgyalása következik. Az előző közgyűlés jegyzőkönyvének felolvasását a helytartótanácsi rendelkezések tárgyalása követte. Fasc. 18. No. 33. 1785.; Gróf Teleki Sámuel kinevezése azonban azon év április 17-én történt, de május 23-i dátummal van bejegyezve, az akta felzetére. Prot. 26. fol. 512–514. 1785.
[24] Prot. 24. fol. 120. No. 1. 1770. máj. 14.
[25] Prot. 25. fol. 12. 1775. ápr. 3.
[26] Az 1776–1778 közötti két évben Barkóczy János főispán négy generális kongregáción elnökölt. Mindeniken név szerint felsorolták a jelenlévő egyházi és világi előkelőket, valamint a nagyobb birtokú főnemeseket, de utánuk csak ez áll: „aliisque et nobilibus frequenti numero constitutis.”; Az 1777. november 5-én és következő napokon tartott kongregáción a főispán terjesztette elő az 1778. évre kivetendő dikális és házi adó rendjét, hogy ezt is megtárgyalják, „és minden más ügyet, amelyet a legmagasabb királyi szolgálatra és a vármegye megmaradására szolgálnak”. Prot. 25. fol. 101. 1776. nov. 5., Prot. 25. fol. 161. 1777., Prot 25. fol. 186. 1778. márc. 16., Prot. 25. fol. 216. 1778. szept. 1.
[27] Prot. 25. 1775–1780.
[28] Prot 26. fol. 10–11. No. 24. 1781.; Fasc. 18. No. 7. 1784.
[29] Uo. Az ide vonatkozó iratok szerencsére megmaradtak és némi betekintést nyújtanak abba, hogy az új rend kialakítása – legalábbis az első két évben – nem ment minden baj nélkül végbe. Prot. 26. fol. 10–11. No. 29., 42–43., Fasc. 18. No. 7. 1781.; A főispán levele teljes terjedelemben be van írva a jegyzőkönyvbe, de az írás tintával le van húzgálva.; Szögyéni Imre, mint behelyettesített, az alispánságot majdnem három évig viselte, 1784-ben aztán a tisztújító közgyűlés a szokott eljárással megválasztotta. Prot. 26. fol. 10–11. No. 24. 1781., Fasc. 18. No. 7. 1781., Prot. 26. fol. 41–43. 1781., Prot. 26. fol. 29. No. 6. 1784., Prot. 26. fol. 67–69. No. 4–6. 1781.
[30] 1783. június 14-én még Sztáray Mihály főispán értesítette a megyét, hogy királyi parancs kifogásolja a közügyek lassú elintézését, ezért a Helytartótanács elrendelte, hogy a főispánok minden hónap elején tartsanak közgyűlést és a végzett ügyekről tegyenek jelentést. A megye tiltakozott a havonkénti ülésezés miatt, főleg azért, mert így sem a tisztviselőknek, sem a közgyűlés tagjainak nem lesz módja a megélhetésüket biztosító gazdálkodásuk vezetésére. Fasc. 18. No. 167. 1783.; A felekezeti megkülönböztetés eltörlésére. Fasc. 18. No. 179. 1783.
[31] Prot. 26. fol. 409–412. 1784.
[32] Fasc. 18. No. 356. 1785.
[33] Fasc. 40. No. 122. 1785.
[34] Fasc. 18. No. 134. 1770.
[35] Fasc. 18. No. 158. 1770.
[36] Fasc. 18. No. 260. 1771.
[37] Prot. 26. fol. 142. No. 18. 1782.; Fasc. 18. No. 90. 1782.
[38] Fasc. 7. No. 3. 1775.; HTT 4816. sz. rendelete
[39] Az Udvari Kancellária 1535. sz. rendelete. Fasc. 19. No. 287. 1785.
[40] Az új ügy- és iratkezelési formát Teleki adminisztrátor-főispán utasítására állapították meg. A kongregáció július 22–23-án tartott ülésének jegyzőkönyve másolatát már ebben az új formában küldték meg neki. Fasc. 18. No. 337., 228. 1785.
[41] A meglévő iratok nagyon világos képet adnak arról, hogy az átalakítás nem ment simán.Teleki főispán szinte naponként bombázta a megye vezetését, részben ellenőrzés, részben jelentéstétel céljából. A Helytartótanács és a főispán – a meglévő iratok tanúsága szerint – állandóan sürgette a megyét újabb és újabb rendelkezés kiadásával, vagy a kiadott rendeletekre való jelentéstétel miatt. Prot. 26. fol. 543., No. 17., No. 569., No. 199. 1785.; Fasc. 18. No. 371., Fasc. 18. No. 285., 287., 337., 338., 354., 357., 358., 371., 419., 466. 1785.
[42] Balogh, 2000.
[43] Uo. 230. 232–238. Itt néhány utalás van Teleki főispán sürgetéseire, részletesebb tárgyalás nélkül.; Fasc. 11. No. 27. 1768.; A megye által tett intézkedésekre Uo. 226–228.; Fasc. 7. No. 7. 1775., Prot. 25. fol. 87. No. 29., fol. 108. No. 1., fol. 143. No. 38., fol. 258. No. 37., fol. 286. No. 48. 1776–1781.
[44] A jelentést vagy a főispán vagy a Helytartótanács kérte. Az utóbbi valószínűbb, mert a rendelkezés 3. pontjára történik az iratban hivatkozás. XXXIV. 1. Szabolcs vármegye levéltárának iratai. Keltezés nélkül. „Archivum” felirattal.; Uo. 1779. jan. 18. kelettel.
[45] Fasc. 7. No. 76. 1779.
[46] Fasc. 26. No. 1. 1784.
[47] Prot. 26. fol. 32. No. 23., fol. 48. No. 35–36. 1781., Fasc. 26. No. 1., 2., 3. 1781.; Az idézett szöveg az első aktán van, a másik kettő helyett csak egy-egy őrjegy található, az egyik (No. 2.) őrjegyen „Schemberger Ferenc jelentése a levéltár állapotát illetően”, a másikon (No. 3.) pedig ugyanannak emlékirata, amelyben felfedi, hogy sok magánfél kérésére számos kivonat kiadására kényszerül.
[48] Prot. 26. fol. 229/b. No. 2., fol. 298. No. 68. 1783., Fasc. 39. No. 20. 1783.
[49] A levéltár 1350–1767 között – Schemberger Ferenc által – rendezett iratai rendezés előtti állapotáról, a rendezési elvekről, az eredményekről részletesen ismertetést ad Balogh, 2000. 228–233., 238–240. Érinti a Schemberger és Teleki főispán közti vitát is.; A két Schemberger-jelentést lásd XXXIV. 1. Sub Litera „A” 1785. aug. 8., Sub Litera „B” 1785. aug. 8.; A berendezés elkerülése ügyében Prot. 26. fol. 413. No. 15. 1784., A szekrények a levéltárnak a Benczúr téri épületbe való elköltözéséig megvoltak. Még most is van belőlük néhány, de a legtöbbjét a nyírbátori Báthori István Múzeum vette át.
[50] XXXIV. 1. 1785. aug. 8., az írás Schembergeré, „B” jelű irat
[51] Fasc. 39. No. 8. 1786.
[52] HTT. 3152. sz. körrendelete, Fasc. 26. No. 5.
[53] Fasc. 26. No. 3. 1786.
[54] A Hétszemélyes Tábla rendelete a bírósági akták elkülönítéséről 1786. júl. 31-én kelt. Fasc. 26. No. 4. 1786.
[55] Prot. 24. fol. 412/a. 1790. nov. 12.
[56] Fasc. 26. No. 3. 1786.
[57] Fasc. 26. No. 36. 1786.
[58] Fasc. 26. No. 7. 1786.
[59] Fasc. 26. No. 23. 1786.
[60] Fasc. 26. No. 26., 28., 34. 1786.
[61] Uo.
[62] Fasc. 26. No. 1. 1768
[63] A lajstromkönyv végén 1792. nov. 17-i keltezéssel. Az iratok a keltezési év szerint újrakezdődő sorszámokkal vannak a lajstromkönyvbe beírva, de az index kötetben már nincsenek benne.
[64] Fasc. 26. No. 9., 19. 1786. A jelenlegi rendezés szerint IV. A. 1/a. 24–29. számon 1–40. fasciculusban 361–426. r. számon találhatók.
[65] Fasc. 5.No. 5., 29. 1786. A kötetek IV. A. 1/a. 1228/b–1237/b számon találhatók.
[66] A sorozat raktári száma 1296–1305. Az iratok nem pontosan időrendben az 1593–1765. éveket foglalják magukba. Az 1608–1649. évi országgyűlési iratok XVII. századi eredeti kötésben vannak.
[67] Szatmár vármegye levéltára. Fondul „Prefectura Judeţului Satu Mare” 1402–1919. A kötet anyagát összeáll.: Kiss András, Lucia-Augusta Şerdan, Henzsel Ágota. Nyíregyháza–Cluj-Napoca. 2000. 10–22.
[68] Főglein Antal. A vármegyei levéltárak Mária Terézia korában. Levéltári Közlemények (a továbbiakban LK) 1935. (13.) 163–164.
[69] LK 1935. (13.) 129. Főglein a tájékoztatást Nagy Lajos akkori főlevéltárostól kapta. Az igaz, 1747-ben készült is a rendezésre tervezet, a főjegyző is részesült tiszteletdíjban, de haláláig a rendezésben nem sok történhetett. Minden valószínűség szerint igaza van Schembergernek, hogy 1767-ben ennek semmi nyomát nem látta. Részletesebben lásd Balogh, 2000. 224–229.
[70] LK 1935. (13) 166.



Utolsó frissítés: 2018.11.15. csütörtök, 15:02