Tisztelt Ügyfelünk! Az oldalaink működtetéséhez sütiket használunk, további részletekért kérjük, olvassa el az Adatvédelmi tájékoztatónkat
2018.
febr.
7.

A második világháború feltáratlan traumáinak egyike a „málenkij robot”, amely a civil lakosság Szovjetunióba való kényszermunkára történő elhurcolását jelenti. 1944 végén és 1945 elején az orosz katonai szervek a 17 és 45 év közötti munkaképes lakosokat – súlyos megtorlással fenyegetve a kimaradókat és családjukat – nem a háború okozta környékbeli pusztítások helyreállítására (kis munkára, robotra) irányították, ahogy ígérték, hanem orosz lágerekbe szállították el.

1944 októberétől a front halállal, pusztítással vonult végig Bereg, Szatmár és Szabolcs megyén is. A több éves hadakozás, szenvedés után már mindenki békére vágyott és hinni akart abban, hogy a romok eltakarítása után elkezdődhet végre a nyugodt élet. A vörös hadsereg azonban hadifogoly-létszámának feltöltésére és a Szovjetunió munkaerő szükségletének pótlására szinte azonnal megkezdte a polgári lakosság összeszedését és elhurcolását. Volt, ahol felhívták a lakosságot a községházára és innen már nem engedték el a munkaképes férfiakat, máshol házról házra járva terelték össze őket. A német nevű férfiakat és nőket Malinovszkij és Tolbuhin 1944. december 22-én kiadott 0060. számú hadparancsára a kollektív bűnösség elve alapján vitték orosz munkatáborokba.

Előfordult, hogy a – gyakran egy-egy helybeli segítségével – elkészített névsort az orosz tisztek már készen vitték magukkal, át sem adták a bírónak, hanem maguk szedték össze az embereket. De hurcoltak el vasutast a sínek mellől, karácsonyi szünetre hazatérő diákot a vonatról, Nyíregyházán pedig az éppen utcán járókat, piacra érkezőket, vízért, boltba menőket, valamint a város üzleteiben dolgozókat is beállították abba a sorba, amelyet az otthonukból kiszólítottak alkottak. Volt olyan is, aki önként jelentkezett, gondolva, hogy kibírja azt a 3 napi kis munkát és ha megkapja az igazolást, ezzel letudja a közösség iránti kötelességét, végre elkezdhet élni. Az az apa sem gondolta, hogy fia orosz lágerben fog meghalni, aki maga íratta listára gyermekét, mint ahogy az a jószándékú pap és tanító sem, aki tudva tótul vagy valamilyen szláv nyelven, jelentkezett, hogy a csoporttal tart, tolmácsolással segítve város- és falubelijeit.

Megyéinkben 1944. október végétől gyűjtötték össze a civileket. A szabolcsi, szatmári, beregi összeterelteket Debrecenben, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Tokajban, Szerencsen, Szolyván állomásoztatták egy rövid ideig, innen indultak az orosz táborokba a vonatszerelvények. A lelki teher, a nagy hidegben nem megfelelő öltözet, a táborokban uralkodó szörnyű körülmények, az egészségügyi ellátás és a higiénia hiánya, valamint az éhség fokozta járványok miatt sokan meghaltak. Azokról, akiknek a holttestét kidobták a vonatból, vagy a lágerek tömegsírjában földelték el, ha készült is bármilyen feljegyzés, azt a magyar illetékes hatóságok nem kapták meg. Szeretteik elhunytáról főként az évek múlva visszatértektől értesülhettek az itthon maradottak, akik hiába igyekeztek a helyi vagy országos közigazgatás vezetőitől segítséget kérni a hadifogollyá lett elhurcolt fiaik, apáik, testvéreik hazahozatalához.

Azok sem hősként érkeztek vissza, akik a poklot megjárva rövidebb-hosszabb idő után végre hazatérhettek. Hallgatniuk kellett arról, hogy mit éltek át. Néhányan papírra vetették emlékeiket. A megjelent memoárok őszinte vallomások, az átélt szörnyűségek lenyomatai. Készült több figyelemre méltó dokumentumfilm, oral history gyűjtés is, mégis történelmünk elhallgatott része maradt az elhurcolás. Nem történt meg az események kutatása, feltárása, a megyebeli településekről elhurcoltak számbavétele.

Az utolsó szemtanúk lassan eltávoznak közülünk. Az évek múlásával alig halványuló emlékeik mellett a történteket bizonyító írott források élkülözhetetlenek a múlt feltárásához. Sajnos ezek a dokumentumok is töredékesek, pontatlanok, néhol kevéssé informatívak, sőt néha egymásnak ellentmondóak. Számbavételüknél tudnunk kell, hogy mind a helyi elöljáróságok, mind a külügyminisztérium iratai közül több is megsemmisült a történelem viharában. A rendszer- és személyi változások, a hivatalok költözései mellett iratpusztulást eredményezett a szakszerűtlen, gondatlan kezelés, a régi, ma már ügyforgalomba be nem vont iratokról való megfeledkezés is. Azok a hadigondozási akták, amelyeket a háborút követően még néhány évig nagy gonddal őriztek és vezettek, ma – ha nem kerültek levéltárba – talán a hivatalok pincéinek, padlásainak zugában is rejtőzhetnek. Kellő odafigyelés híján azonban idővel elpusztulnak.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a hadügyminiszter, a fő- és alispán, a főszolgabíró, majd főjegyző utasítására 1945–1948 között készített listák sorsa is különböző. Voltak olyan települések, amelyek külön készítettek a férfiakról, nőkről, tisztekről, legénységi állományba tartozókról, leventékről, polgári elhurcoltakról részletes személyi adatokat is magukba foglaló listákat. Ezek közül néhány két példányban is megmaradt. Van olyan is, amely már nem lelhető fel, a kísérőleveléből azonban tudható, hogy megvolt és mellékelték a minisztériumnak. Sajnálatos, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a várban keletkezett tűzben ezek egy része is porrá égett. Néhány kéziratként fennmaradt vagy hivatalos másolatban meglévő aktában a jegyző vagy a bíró aláírással vagy anélkül készült listája mellett megtalálhatóak a községi bizonyítványok, jelentések, amelyek részletezik az elhurcolás menetét, a német ajkúak összeírására vonatkozó parancsot. A listák mellett esetenként fellelhető személyi lapokból sok minden kiderül: az elhurcolt lakhelye, kora, foglalkozása, volt-e katona, az elhurcolás helye, hozzátartozói neve, száma. Ezeken a lapokon is látszik, hogy a zűrzavarban nemigen tudták, hogy kivel, mikor mi történt. Előfordult, hogy katonák is ekerültek a polgári elhurcoltak közé, amikor otthonukból mint civilt vitték el őket. Az 1940-es évek végén néha a különböző kérelmekben jegyzik meg, hogy elhurcoltként hadifogságban voltak, és azért nem lehettek jelen pl. a földosztáskor vagy hagyatékoláskor. Néhány település esetében azonban semmilyen irattal nem tudjuk igazolni több száz ember elhurcolását, hadigondozását – ilyenkor a helybeliek emlékezete marad a múlt tükre. Mint ahogy a tábori életről és a hazatérés utáni lélekre telepedő nyomasztó érzésekről, az emberi méltóságukban is megtiportak társadalomban való helykereséséről is csak a mikrotörténelem felől közelíthetünk. És bizonyára vannak olyan elhurcoltak is, akikről nem maradt írásos feljegyzés. Rájuk mint névtelen áldozatokra emlékezünk.

A 2. világháború mindinkább feldolgozott történetéhez, a had- és társadalomtörténelemhez, a holokauszthoz, a háborús szörnyűségek forrásalapú megközelítéséhez szeretnénk mi is hozzájárulni a mai megye területén lévő községekből civilként elhur-coltak neveinek közlésével. A listákba azok kerültek bele, akiket az írott források alapján hitelt érdemlően bizonyíthatóan málenkij robotra hurcoltak el. A másfél éve elkezdett munka során a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárában őrzött községi, főjegyzői, alispáni és főispáni iratok mellett a szociális titkár és az egészségügyi osztály fennmaradt aktáit tekintettük át. Ezenkívül a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában levő külügyminisztériumi iratokban végeztünk kutatásokat. Felhasználtuk a helyi szakirodalmat és a hadifogolynévsort több számában is közlő Új Magyarország napilapot. Az újságot azonban kellő forráskritikával kezeltük, hiszen rengeteg benne az elírás, a pontatlanság, így csak a más források által is igazolt neveket fogadtuk el. Közreadjuk a hozzánk eljuttatott kéziratokban fellelt adatokat, továbbá a polgármesteri hivatalok által megküldött névsorokat – minden elhurcolt civil személynél egyenként jelölve a forráshelyet.

Azoknál a neveknél, amelyek elmosódtak, esetleg nyilvánvalónak tűnik korabeli elírásuk, elgépelésük, vagy bármi más miatt olvashatatlanok vagy kétségesek, kérdőjellel vagy az iratokban megjelent és a polgármesteri hivatalok által megküldött névvariációk megadásával jelöltük a bizonytalanságot. A népes rokoncsaládok által lakott településeknél előfordult, hogy több azonos nevű személyt hurcoltak el. Ha a forrásokban voltak megkülönböztető adatok (születési év, édesanya vagy édesapa neve), akkor azt jeleztük. Nehézséget jelentett, hogy a nőknél egyes esetekben csak a születési nevet tüntették fel, más esetekben a férjezett nevet, ezért előfordulhat, hogy valaki kétszer szerepel a névsorban. Az egyes iratok nem adnak minden kérdésünkre választ, de amennyiben tartalmazzák a más településen való elfogást, vagy a szokatlan dátumot, tényt, akkor ezt lábjegyzetben közöljük.

A kutatás során igyekeztünk áttekinteni a lehető legtöbb iratot, ami levéltárunkban a korszakra és a témára vonatkozik, de ezek közül több fondunk is erősen hiányos, töredékes. A feltárás során összeállított névlista az első lépés az emlékezéshez. A nevek folyamatosan tovább gyarapodhatnak. Erre adnak módot a kiadott könyv mellett készülő adatbázisok. Az MNL OL a Külügyminisztérium anyagát állagvédelmi okokból és a kutatás segítésére digitalizálta, levéltárunk honlapján pedig a háborús adatbázisban válnak kutathatóvá a hadigondozottakra vonatkozó források. Több településen készültek már olyan kiadványok, amelyek a málenkij robot áldozatainak történetét dolgozták fel. De még olyan névsor eddig nem jelent meg, amely a mai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye összes településéről elhurcolt honfitársaink listáját tartalmazta volna. Az elhurcoltak listája sohasem volt teljes, és sajnálatosan már nem is lehet. Mai tudásunk szerint a megye településeiről közel hétezer embert szakítottak ki környezetéből, s kényszerítettek lakóhelyétől távol munkára. A kötet végén településenként megadjuk a málenkij robotra elvittek számát, valamint a felhasznált források rövidítését.

A települések alfabetikus sorrendjében közölt nevek összegyűjtésével fejet hajtunk a málenkij robotra elhurcoltak előtt, méltóképpen emlékezve rájuk. Köszönettel tartozunk az MNL OL munkatársainak: Bubik Gyöngyinek, Katona Klárának, Kronberger Dávidnak, Nemesné Zsigmondi Erzsébetnek, Puskás-Paulik Ágnesnek, dr. Rácz Györgynek, Ring Orsolyának, valamint a kormánymegbízotti, járási, polgármesteri hivatalok munkatársainak, a helytörténészeknek és azoknak, akik jó tanácsukkal segítették a munkánkat. A kötet elkészítésében részt vettek: dr. Abonyi Andrea Tímea, Balogh Beáta, Bellus Valéria, Bene János, Fehér Róbert, Gabulya Rita, Hartai-Benda Erika, Hlács Viktória, Jaksi Róbert, Kirvai Csaba, Láda Bertalan, Nemes Gergő Bence, Sipos Tamás, Szabó Melinda, Szuhánszki Edit, Valóczki Zsolt, Verdes Mihály, Veres István Zsoltné.

A könyv megjelenését a Gulag Emlékbizottság és a Magyar Nemzeti Levéltár tette lehetővé.

Reméljük, kiadványunk hozzájárul ahhoz, hogy 20. századi történelmünk kataklizmáinak e súlyos és szomorú fejezete beépüljön nemzettudatunkba.

a szerkesztők



Utolsó frissítés: 2019.09.20. péntek, 15:07