Tisztelt Ügyfelünk! Az oldalaink működtetéséhez sütiket használunk, további részletekért kérjük, olvassa el az Adatvédelmi tájékoztatónkat
2015.
Apr.
15.

Manapság örülnünk kell minden olyan helytörténeti munkának, amely eljutva a nyomdáig könyvként megjelenhet és maradandóan hirdetheti, hogy a múlt, az ősök ismerete és tisztelete olyan örökség, amit ápolni kell, hogy továbbadható legyen. Ilyen a 2014-ben a helyi önkormányzat által kiadott Tiszaszentmárton című tanulmánygyűjtemény, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy egy ilyen kis településnek is megvann a maga érdekes történelme és a folyamatos fejlődést mutató jelene, hogy vannak különlegességei és szépségei a falunak, amire büszke lehet minden itt élő vagy a településhez érzelmi, családi szálon kötődő érdeklődő.

A falu lakói változnak, cserélődnek, fontos tehát, hogy akik bekerülnek, ismerjék meg, hogy hova jöttek, akik elmennek, azok pedig tudjanak magukkal emléket vinni, hogy ne maradjanak sehol gyökértelenek. Ehhez is hasznos segítséget jelent majd ez a könyv, amely Sallai József áldozatos, fáradhatatlan és lelkes munkájának köszönhetően nem csupán a falu történetének összefoglalója, hanem a szakemberek számára is példaként szolgáló teleülési monográfia lett.

Az ügyet felkaroló, támogató Szűcs Dezső polgármester köszöntő szavai után Sallai József történészként, Tiszaszentmártonból származóként és egyben a kötet szerkesztőjeként rövid áttekintést adva a község múltjából mintegy invitálja az olvasót a történelmi sétára.

Az első tanulmányban rögtön a névadóval ismerkedhetünk Sallai tanár úr írása által. Már a 11. században imádságos hely volt itt, a Római Birodalom és Európa egyik legkedveltebbje, Márton volt a kis kápolna védőszentje. A 316/317-ben a mai Szombathelyen született fiúcska apja a római birodalom katonája volt, így 15 évesen neki is katonának kellett állni, pedig őt a hitbeli tanulmányok érdekelték. Egy hadjárat során, a mai Franciaországban történt meg vele, hogy a városkapuban didergő koldusnak terítette fél köpenyét. A hadseregből kilépve megkeresztelkedett, remeteként élt majd kolostort alapított, tanítványokat nevelt. Püspökként is megőrizte egyszerűségét, szerénységét, a szegényekért való kiállítását. Csodatételeket is tulajdonítottak neki, de hitvalló, példás életével került a szentek közé. Szent Mártont nem csak a Meroving uralkodók, hanem a mi királyaink is nagy tisztelettel övezték. László király törvényben írta elő megünneplését. Magyarországon 60 település viseli valamilyen formában a nevét, sőt számos néphit is kapcsolódik hozzá (lúdevés, újbor kóstolása).

A kis kápolnadomb környékén azonban már a 11. század előtt is települtek le különböző, erre járó népcsoportok. Hogy miként lehet ezt megtudni, annak a rejtelmeibe vezeti be az olvasót Toldi Zoltán, a nyíregyházi Jósa András Múzeum régésze. A tanulmány szakmai kalandra hív, aminek során megtudhatjuk, hogy pl. az edények mintájából milyen népek jelenlétére lehet következtetni, hogy mi jellemzi a különböző korokat az újkőkortól a népvándorlás koráig, milyen leleteket találtak a falu környékén és abból mire lehet következtetni. Biztosan sokan tudnak arról, amit Toldi Zoltán is megemlít, hogy 2000-ben és 2010-ben Bálint Marianna azonosított két Árpád-kori falut Tiszaszentmárton határában. Előbbit a település keleti részén, utóbbit a Páskom dűlőrészen. Sőt a kastély és a templom kertjében is kerültek elő értékes leletek. Vajon vannak-e, akik emlékeznek a 6. századi, bronzból készült, vésett görög kereszttel díszített, bizánci gyártmányú fibula megtalálására. És még bármi előkerülhet egy építkezés, szántás alkalmával. Most már fogják tudni, hogy a régészeket kell értesíteni, hátha újabb fejezetekre derülhet fény az elmúlt századokból.

A település középkori történetét Németh Péter címzetes múzeumigazgató, régész rendkívül érdekes írásából ismerhetjük meg. Hatalmas középkori forrásismeretét tükröző írása – mint minden munkája és előadása – ámulatba ejti az olvasót. Mint kiderül, Szentmárton 13–15. századi birtoklástörténetének nemcsak ismeretlen, hanem néhány ismert szereplője is van. Ezért remélhető, hogy a szakemberek mellett sok tiszaszentmártoni fogatja majd a kötetet és igyekszik megismerni Bánk és Toldi Miklós falut érintő szerepét. Akinek pedig felkeltette az írás az érdeklődését az oklevelek és a korszak iránt, azok bőséges irodalmat találhatnak a tanulmány végén az önképzéshez.

Jakab Attila egy hihetetlenül érdekes templomfeltárás rejtelmeibe enged bepillantást. Ki ne érdeklődne a hétköznapi ember számára misztikusnak tűnő régészek munkája iránt! Főként, hogy ők közelébe kerülhetnek a „titoknak”, választ találhatnak a nemzedékről nemzedékre öröklődő kérdésekre, közösségi legendákra.

A templom mindenhol a közösség életének központja volt, amely szükség esetén védelmet nyújtott, sőt végső nyughelyül is szolgálhatott. Árulkodik a különböző korszakokban élt helyi társadalomról, a település földesuráról, a hitváltásokról.

Jakab Attila olvasmányos stílusban vázolja a templom építéstörténetét, a vonatkozó irodalmat és a 2012. évi feltárást. Mintaszerű leírást ad a régész munkájáról: a történeti kutatás során gyűjtött információk rendszerezéséről, a források által leírtak alapján felvetődő kérdésekről – itt külön kiemelést érdemel Jósa András szerepének kidomborítása – és a válaszok kereséséről.

A tiszaszentmártoniak bizonyára nagy érdeklődéssel olvassák majd az írást, amiből megtudhatják, hogy a sokak által vélt templom alatti alagút nem létezik, de kriptákat és „kincseket” találtak a feltárás során. Figyelemre méltó az illusztrációként szolgáló, főként a századelőn készült, és talán eddig kevesek által látott képanyag is.

Németh Péter mindenre kiterjedő figyelmének, ajánlásának és Sallai József lehetetlent nem ismerő buzgalmának köszönhetően ismerhetik meg a boszniai tábori lelkészi szolgálatból éppen hogy hazatért Sajtos Szilárd kutatását a tiszaszentmártoniak.

Sajtos Szilárd írása a kötet egyik legszínesebb, nagy érdeklődésre számot tartó fejezete. A ma már csak szakavatott szemnek látható vár történetét hitelesen, közérthetően foglalja össze a korabeli források és a szakirodalom segítségével. A várat először a 16. században említik, legfontosabb éveit az ország három részre szakadásának korában élhette. 1565 februárjában eshetett el. A két ostrom alatt a szentmártoni vár birtokosa Losonczy Anna volt, akihez Balassi Bálint írta Júlia-verseit és aki perben állt unokatestvérével, Várday Katával.

Egy 1621-ből fennmaradt összeírás szerint „a várépület kétszintes volt, öt alsó, illetve öt felső szobával, padlással és pincével. Mindegyik lakószobában volt kályha és két-három üveges ablak. A szobák előtt tornác futott végig. A várat boltozatokkal ellátott kőfal védte, itt említi a leírás az ágyúkat, huszonnégy szakállas puskát, a lőport. A várfalon belül az udvaron harminc páva élt. Itt volt az istálló, két téglából épített szín, melyben ekkor fenyőgerendákat tároltak, mészégető kemence, sütőház, a konyha, a gerendából épített tömlöc, és egy raktárépület, melyben 160 üres hordót helyeztek el. A várfalon kívül egy kertje volt, itt állt a sörfőző ház, és egy téglaégető kemence.”

A Rákóczi-szabadságharc után Szentmárton gazdasági szerepe hanyatlani kezdett, majd 1759-ben a települést zálogba vevő Lónyayak mándoki kúriájuk építéséhez, majd a Forgáchok új kastélyukhoz használták fel a szentmártoni kastély tégláit. Az utolsó említés 19. századi. Ma már a várnak nyoma sincs, de helyét a mai napig „Kastély-dombnak” vagy „Vár-dombnak” nevezik.

A vár egyik úrnőjéről, a már említett Losonczy Annáról külön tanulmányt olvashatunk, Szentmártoni Szabó Géza tudományos értekezését. Az írás több szempontból is fontos része a község történetét bemutató kötetnek. Egyrészt büszkék lehetnek a szentmártoniak szülöttjükre, a szerzőre, másrészt sok érdekes, értékes adatot tudhatnak meg a Annáról, aki Balassi Bálint verseiben életre szóló nagy szerelme, eleinte valóságos mivoltában, utóbb azonban mennyeivé magasztosult, mondhatatlan szépségű, ám megnyerhetetlen Juliaként jelenítődik meg a Julia-ciklus, a Szép magyar komédia, és a Valahány török bejt költői világában.

Megismerhetjük a Losoncziakat, akik a 16. században az ország egész területén birtokkal rendelkező potentátok voltak és tanulságos rendeletekkel védték pl. a közerkölcsöt, alkalmanként torzsalkodtak a szomszéd és rokon családokkal és nagyon tudatosan házasodtak. Anna 16 évesen ment férjhez a tőle jóval idősebb Ugnoth Kristófhoz, aki egri várkapitány is volt. Gyermekeik közül csupán Anna Mária nevű lánya élte meg a felnőttkort, aki 14 évesen ment férjhez a horvát bánhoz, hogy Anna másodszor is férjhez ment a tőle fiatalabb Forgách Zsigmondhoz.

Takács Péter tanár úrnak a település történetét a reformációtól a „nagy háború” végéig bemutató, lélekkel teli írása, mint egy történelmi regény eleveníti meg a múltat. Négy évszázadot átölelő tanulmánya plasztikusan ábrázolja az országos nagypolitikát és benne a kis Szentmárton életét. Feltárul minden, ami a forrásokból és a szakirodalomból rekonstruálható. A figyelmes olvasó, a helytörténet iránt érdeklődő nemcsak információkat kap, hanem inspirációt is arra, hogy a még feltáratlan rejtélyeket kutassa. A mezővárosi korszak forrásainak felkutatására ösztönző fejezet útmutatásokat is tartalmaz.

 

Az irodalmi eszközökkel megírt helytörténet olyan műfaj, amire csak a szépírói vénával megáldottak képesek. De hogy nem kitalált mese mindaz, amiről olvashatunk, igazolja a szép számú jelzet az iratok forráshelyének szakszerű és pontos megjelölésével.

Bene János, a Jósa András Múzeum igazgatója az írott források szakavatott kutatójaként, muzeológus történészként, hadtörténészként komplexen látja és láttatja Tiszaszentmárton 1919 és 1944 között megélt mindennapjait. Munkájával ráirányítja a figyelmet a fennmaradt iratokban fellelhető információkra, a sajtó fontosságára és a korszakra vonatkozó szakirodalomra. A községi krónika műfaját választva egy-egy időszak meghatározó, a falubeliek számára aktuális és jelentős kérdéseit emeli ki, tükrözve a múlt sokszínűségét. Írásában igyekszik emberközelivé, személyessé is tenni a történelmet, ezáltal megőrződnek az emlékezetnek név szerint is az ott éltek. Külön dicséretet és kiemelést érdemel a kötet többi tanulmányától szerkezetileg eltérő melléklet, ami mintegy mementóként örökíti meg a falubeli áldozatok: katonák és holokauszt áldozatok neveit.

Sallai József nem csak a szerkesztést vállalta fel, hanem a bevezető, ill. a névelemző tanulmány mellett több írásával is próbálja kerekké, teljessé tenni a kötetet. A 2. világháború utáni sorsfordító éveket olyan személyes hangnemben írja le, hogy magunk is visszarepülünk az időbe, kerülgetjük a tökföldön a bombatölcséreket és átéljük a háború okozta, lelkekben maradt rettegést. Az emlékek kiegészülnek a források adataival. Áttekinthető, értelmezhető táblázatok mutatnak rá a személyes történelemből felépülő helytörténetre: a földosztásra, a pártéletre. A név szerint említett közigazgatásban dolgozók vezetésével újraindulhatott az élet, és mindenki próbálta megtalálni a helyét, szerepét a közösségen belül.

A település történetét nem csak hivatásos történészek foglalták össze, hanem szerepet vállalt a közelmúlt papírra vetésében Szabó Éva is, aki jegyzőként tevékeny részese is volt a történtek alakításának. 1950-től szinte napjainkig kíséri végig a település életét. A tanács szervezte a helyiek éltét, külön figyelmet fordított a fiatalokra, akik közül sokan a városokba költöztek, pedig szükség lett volna rájuk a helyi tsz-ben is. Kultúrház épült, mozi indult, könyvtár állt rendelkezésre, mint megtartó erő. A vezetők és a közigazgatási formák változását név szerint és dátum szerint követhetjük végig. 1973-ban megszűnt a tanács és a tsz önállósága, beolvadtak Záhonyba. Ezt követően építettek utat, járdát, ifjúsági házat, bővítettek iskolát, óvodát. Nem csak az írott források adnak valós alapot az emlékezet keretének, hanem a statisztikák és a korabeli újságok is. A képviselő-testület 1991-ben kivált a záhonyi körjegyzőségből és önálló hivatalt hozott létre 1992. január 1-jétől működik polgármesteri hivatal a településen, amelynek jegyzője lett Szabó Éva. Az egyház által visszaigényelt ingatlanok a szociális gondozást oldják meg, a fejlesztések pedig – amelyeket évről évre követhetünk nyomon az írás segítségével – lépéstartást biztosítanak a falunak. Szántó Gyula polgármester után a település vezetőjének 1994-ben Szűcs Dezső lett, aki fontosnak tartja a múlt ápolását, gondoljunk csak a világháborús emlékműre, vagy éppen erre a kötetre.

A könyv második nagy fejezete a történelem után és a tájról és az itt élő emberekről foglalja össze mindazt, amit tudni kell és lehet. Nagyon illusztris, tudós szerzők vállalkoztak itt is arra, hogy megosszák tudásukat. Kormány Gyula tanár úr, a Nyíregyházi Főiskola volt tanára, földrajztudós alapos, minden kérdésre kiterjedő munkájával a hétköznapi, általános ismerettől távolabb álló, ugyanakkor mindennap megélt és bennünket körül vevő természeti környezetre irányítja rá a figyelmet. A Tiszaszentmártonra jellemző sajátosságokat ha nem lehetett konkrét felmérésre, adatsorra alapozni, akkor a táj jellemzőiből, a környezet feltárt értékeiből következtetve mutatja be. A földrajzi behatárolást követően a talajtípusokról, az éghajlati sajátosságokról, vízrajzi adottságokról szólva a tudományos bemutatás az életfeltételek vázolása is egyben. A növény- és állatvilág történelmi kontextusba helyezése nem csak a múltra tekint vissza, hanem tanácsot ad a jövőre vonatkozóan is. A leírtakat a szerző által fotózott képek és összeállított ábrák, térképek teszik még érdekesebbé.

Kókai Sándor a Nyíregyházi Főiskola tanszékvezető tanára Tiszaszentmárton településképét vázolja elénk. A falu létrejöttét követő funkcionális változások nyomon követhetően a térszerkezetben. Az épített környezet visszatükrözi a táji és társadalmi jellemzőket. A szerző térképek segítségével szemléletesen mutatja be a legfontosabb jellemzőket: utak találkozása, település alaprajzi változása, a határhasználat rendje, valamint ír a házépítéshez használt anyagok változásáról is. A település életét meghatározta, hogy növény- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak általában. 1950 után hatással volt fejlődésére a záhonyi átrakó körzet fellendülése is, amely sokak számára biztosított újfajta munkalehetőséget, anyagi gyarapodást, nagy léptekkel haladt az infrastukturális fejlesztés, a szolgáltatások fejlődése. Ez 1991 után, az önállóvá válást követően méginkább felgyorsult, mint ahogy a számsorok bizonyítják. A 2014-es szolgáltatásokat összegző táblázat a település gazdasági tükre. Izgalmas a tanulmány utolsó fejezete is, amelyben a szerző a várható változásokat elemzi – nélkülözhetetlen segítség egy földrajztudóstól az elöljáróságnak a jövőbeni koncepció elkészítéséhez.

Révay Valéria egyetemi tanár, nyelvész rendkívül nagy aprólékossággal kutatta fel azokat a hol szűkszavú, hol a szakember számára beszédesebb forrásokat, amelyek Tiszaszentmárton földrajzi neveire vonatkozóan legalább ráutaló adatokat tartalmaztak. Ezekből igyekezett a településnév tudományos magyarázata után egy adattárat összeállítani. Minden bizonnyal sokan böngészgetik majd szívesen a térképet, amire külön is szeretném felhívni a figyelmet és olvasgatják a ritkán, vagy akár soha nem hallott neveket, próbálva lokalizálni, hogy ma hol lehet vagy éppen hogy miként hívták korábban. A külterületi neveknél olyanokra is bukkanhatunk, amelyek ma már nincsenek is meg, vagy olyan érdekességekre, mint a „Cifra-fa (23) Egy csavart ágú fűzfa. A Zsejém felé menet mellette kell elhaladni. A feltűnő fa a tájékozódást segíti.” A földrajzi nevek mellett Intézmények, gazdálkodó egységek, épített emlékek magyarázatá és lokalizálását találjuk.

Sallai József a helyi református egyház történetét is áttekintette. A 16. század óta létező gyülekezet az 1600-as évek elején urának, Forgács Zsigmondnak katolikus hitére tért át, majd egy század múlva újra magyarul, a református  szertartás szerint hallgatták Isten igéjét. A 18. századból már maradtak fenn anyakönyvek, 1866-tól számadókönyvek is. Ezekből a nagy becsben tartott iratokból és a debreceni református levéltárban fellelhető egyházlátogatási jegyzőkönyvekből, összeírásokból, leltárakból körvonalazódik a korabeliek tiszaszentmártoniak, papjaik és tanítóik hétköznapi és hitélete. Feleleveníthető általuk a gyülekezet és a birtokos családok adományának köszönhető gyarapodás, templom, iskola, paplak építés, szépítés, a prezsbitérium áldozatos munkája. A gyülekezet lelkészeit 1777-től kutatta fel a szerző, a prezsbitérium tagjait a 2014-es évtől közli.

Az egyház az emberi élet minden fontos pillanatának: a születésnél a kereszteléssel, a felnőtté válásnál a házasságkötéssel, az utolsó útnál pedig a temetést lett részese. A templom dombon mellett volt az első temető, az ősök nyughelye. Az új temetőt is dombon nyitották. Ma már ravatalozó is áll a gondozott sírkert előtt.

A lelkes lokálpatriótát, Sallai Józsefet elröpített az élet Tiszaszentmártonból: a Nyíregyházi Főiskola tanára lett. A tanítás mellett szorgalmas kutatóvá, a helytörténeti munkák segítőjévé vált. A megye és Nyíregyháza oktatástörténetének feldolgozása után saját faluja iskolájáról is írt e kötet számára egy tanulmányt. A református iskolára vonatkozó legrégebbi adatot egy 1805-ös jegyzőkönyvben találta. A dátum nélküli adat egy tanítói díjlevél. A debreceni református levéltárban számos apró adatot rejtő irat bizonyítja, hogy a szentmártoni nebulók kinek a vezetésével, milyen körülmények között és mit tanultak. A 19. században még az jelentett fejtörést, hogy miként építsenek új iskolát és szűntessék meg az iskolák „túltömöttségét”, a 20. században pedig az, hogy háborús körülmények között, majd az államosítás követően miként tanítsanak. A református tanítók és az állami iskola igazgatói előtti főhajtás nevüknek összegyűjtése és közreadása, mint ahogy tisztelgés a pedagógusok előtt a Balassi Bálint Tagintézmény 2014–2015. tanévben dolgozó munkatársai a felsorolása is.

Az iskola mellett nagy szerep jut az ismeretterjesztésben, szemléletformálásban a 20. században a könyvtárnak és a közművelődési fórumoknak is. Ennek feltárására a korabeli forrásokra alapozva és saját hatalmas ismeretanyagára építve a helybeli Leskovics Gáborné vállalkozott. Ki gondolná, hogy az 1930-as években nem csak bálok voltak a faluban, hanem a lelkész és a tanító tudományos eladássorozatot is tartott, az 1940-es években pedig műsoros esteket szerveztek. Voltak, akik könyvet, újságot olvastak, később a sport és az amatőr színjátszás is színesítette a falubeliek napjait, estéit. A könyvtár alapjait néhány szakkönyv teremtette meg. „1960-tól Sallai Áron tiszteletdíjas könyvtáros vegyes korösszetételű olvasótábort szervezett. A látogatók megelégedéssel fogadták ajánlásait, de az olvasmányélmények megvitatásának is megszokott részese volt.”

1959-re felépült a kultúrház, itt próbált a Pávakör, az Uranus Grup zenekar, itt működött a szerző vezetésével a Röpülj páva és a kézimunka szakkör. Népszerű volt a mozi is. Ma a Millenniumi park, a teleház és a Sallai tanár úr által adományozott régi tárgyakra alapozó helytörténeti gyűjtemény, faluház a kultúra alappillérei.

A kötet utolsó írása egy csodatükör. Bodnár Zsuzsanna tudós kutatóként olyan tükröt tart elénk írásával, amelyben meglátjuk a századforduló tiszaszentmártoni hétköznapi életet. A korszakra vonatkozó alapos néprajzi ismeretein alapulva helybeli adatgyűjtőktől kapott információk alapján vetíti elénk a falusi élet jellemzőit: a környezetet, amely meghatározta az életfeltételeket, az eszközöket amelyek segítették a munkát, a gazdálkodás formáit és módjait. Nagy figyelmet szentel a háznak – az építkezés módjától a berendezésen át a funkció részletezéséig. Elmaradhatatlan a táplálkozási szokásoknak és az öltözködésnek a vázolása. Terjedelmi okok miatt valóban csak ízelítő az írás és képzeletmegindítóak a szerző által készített, ill. archív képek. Remélhetőleg a tanulmány végén megemlített számos egyedi érdekesség monografikus feldolgozására s mód nyílik majd. Írásával nem lezárja a múltat áttekintő kötetet, hanem megnyit egy új fejezetet a település életében: az értékmentés időszakát.

A kötetet forgatva dicséret illeti a lehetetlent nem ismerő szerkesztőt, a tudós feldolgozókat, az érdekes korabeli fotók mellett a jelent képeivel megörökítő Sipeky Pétert és a kötet szépségéért, olvashatóságáért, megszeretéséért mindent megtevő tördelőt és nyomdászt, Szemán Attilát és Tóth Imrét.

Tiszaszentmárton. Szerk. Sallai József.
Kiadja Tiszaszentmárton Község Önkormányzata. Tiszaszentmárton, 2014. 274 p.

Kujbusné Mecsei Éva



Utolsó frissítés: 2019.07.17. Mittwoch, 10:09